A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-02-10 / 6. szám

sódó tájat, és a gyermek egyszerre megszólalt: — Bácsikám, mikor jövünk vissza? — Vissza? Még el sem mentél és máris a visszatérésre gondolsz ? — De Suj-senggel megbeszéltük ám, hogy elmegyek hozzájuk játszani... — és tágranyitott fekete szemében gyermekes rajongás csillogott. Anyám is, én is éppen azon gondolkoztunk, szőbahozzuk-e újra Zsun-tut. — Míg csomagoltunk, annak a Második Jang néninek naponta volt nálunk valami keresnivalója — kezdte anyám. — Tegnapelőtt a hamuban kotorászva több mint tíz tányért halászott ki és azt állította, hogy ezt csak Zsun-tu dughatta oda, hogy aztán hazavihesse magának a hamuval együtt. Ezután az érdemes felfedezés után feljogosítva érezte magát arra, hogy tyúketetönket a hóna alá kapva, hazarohanjon vele. öreg házunk mindjobban távolodott, lassan-lassan szülőfalum tája is elmaradozott, de bennem nyoma sem volt a honvágynak. Mintha áthághatatlan magas fal környezne, úgy súlyosodott rám a magány, és szokatlan szomorúság fogott el. Mind ez ideig tisztán állt előttem a dinnyeföld ezüstnyaklángú kis hősének eszményi képe, de most egyszerre elhomályosult! ez keserített el. Anyám és Csi-ег mélyen aludtak már, milyen messzire vetődtünk egymástól, Zsun-tu meg én... De az új nemzedéket már közös akarat fűti: Csi-er nem Sujsengről álmodik-e éppen ? Abban reménykedtem, hogy ők nem Én is leheveredtem, de ébren hallgattam a hajót körülölelő vlz csobogását és megéreztem, hogy ezentúl a magam magányos útját járom majd. Az forgott a fejemben, hogy végül is tűrik majd — hozzám hasonlóan — a régi választófalat... — de azt nem szerettem volna, hogy — mert egyenlöek akarnak lenni — hozzám hasonlóan keserű harcok közepette kelljen élnlök, de azt sem, hogy Zsun-tu terhei alatt roskadozva, végül,is elfásuljanak, vagy mint oly sokan, minden csalódásukat korhelykedésbe fojtsák. Üj életet kell élniök, olyan életet, amilyenben nekünk sohasem volt részünk. Ahogy ezen a reménységen tűnődtem, hirtelen félelem fogott el. Mikor Zsun-tu tömjénfüstölőt és gyergyatartókat választott magának, titokban megmosolyogtam, mert még min'dig nem szokott le és most már többé nem is szokik le a bálványimádásról. De vajon ez a remény, amit az imént szövögettem, nem olyan-e, mintha saját két kezemmel emelnék bálványt magamnak? A különbség csak annyi, hogy Zsun-tu a közelben keresgél, míg én tévoli ábrándot kergetek. Körülöttem sötétedik, de szemem előtt kitárul a homokos tengerpart zöld sávja és a mélykék égen ott lebeg az aranysárga holdkorong. Ogy gondolom, hogy a remény nem valóság, de nem is ábránd csupán. A remény is olyan, mint az út: Kezdetben nem volt út a földön, de taposott magának a számtalan, haladó emberi láb. Kínai eredetiből fordította L. Rott Judit. /Q góbé Már a betegek csíkos öltözékében lépett a terembe. Nem volt súlyos beteg. A nővér megfürdette és felöltöztette, a borbély lerántotta szakállát, mielőtt belebújt volna az ágyába. Jobb kezén hatalmas, könyökig -érő kötést cipelt, egy kendőben nyakába kötve. A csíkos öltözék és a felkötött kar feltűnésnélküli szürke beteggé tették. Senki sem figyelt fel rá. Még akkor sem, amikor szomszédjával elkezdte a beszélgetést. — Az aratógép lánca szétszaggatta a kezemfejin az eszszes ereket — jelentette ki. Végigfutott 0 hátamon a hideg. BehúnjJt szemem előtt megjelent a képzeletbeli kézfej, amint a csukló irányából sugáralakban, szépen egymás mellett sorakozik a rengeteg ér — és ebbe egyszeriben belemar a szegeslánc. — Brrr! — rázkódtam meg. Homlokom gyöngyözött. Kezemfejóvel letöröltem, s tekinteteik Önkéntelenül is a kezemfejére tévedt. Meglepő felfedezést tettem. Csak két eret láttam ott futni. Az egyik egészen magasan kanyarodott, nem is lehet teljesen ideszámítani. — Hogyan szaggathatta össze az összes ereit, amikor ott csak egyet látok? — merült fel bennem a gyanakvás. Ettől kezdve figyeltem a bekötöttkezüt. Azt hittem, a vizitkor a kezére panaszkodik majd, de nem ez történt. A veséjét fájlalta. Az igazgató elrendelte a vizeletvizsgálást. Másnap reggel már jókorán elkezdett a tüdejére panaszkodni. A nővér érthetetlenül kifakadt miatta: — Magának mindenféle baja lett egyszerre! Bekerül ilyen nyavalyás sebbel, aztán azt akarja, hogy tetőtől talpig kivizsgálják. Ismerem már az ilyen mucsaiakat! Egész nap dünnyögött a nővérre. Hogy hogy meri öt mucsainak nevezni, mert ő tudja, hogy mit jelent ez a gútai mondás. Így nevezik ott a nem odavaló vadparasztokat. De majd meglátjuk, hogy mind otthon leszünk már, de ő még akkor is itt nyomja majd az ágyat, mert azt a szörnyű sebet senki sem tudja elképzelni, ami az б kezefején van. Másnap a halkszavú, örökké udvarias főorvos jött vizitre. A bekötöttkezü felült az ágyában, végigmérte a főorvost. Ogy láttam, megállapította magaban: az ilyen típusú ember a legmegfelelőbb számára. Itt aztán kipanaszkodhat ja magát. Mikorra hozzáértek, ezt sütötte ki: — Oan éles fájdalmak csapkodnak bele a tüdőmbe, osztán végigszakajt az egész testemen és kiköt itt a herékben. A főorvos szemüvegéhez emelte kezét, hogy elrejtse mosolyát, aztán csendesen megszólalt. — Ilyen fájdalom, édes fiam, nincsen. Másnap már előre kérdezte az igazgató: — Na, mi baj van? — Kérném szépen, ez nem vicc, — magyarázott kézzel-lábbal a bekötöttkezü ember — én oan ideges vagyok itt. Kilükednek a szemeim, a nyakamon lüktetnek erek sokasága. Valaminő idegbajom van nekem, tanár úr! — Ёп nem vagyok tanár, ahhoz még nagyon kis kukac vagyok, de azt látom, hogy magára rossz hatással van a kórházi környezet. Mielőtt még valami komolyabb baja lenne, elküldjük innét, haza. Nővér, azonnal adja ki a ruháját, a kezelőorvos majd kiírja. A pólyáskezü fejcsóválva vonult ki a teremből. Ez alkalommal még a saját eszén is túljárt. RESSL JÁNOS Várakozó Ottó rajza