A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-02-10 / 6. szám

SZÜN' iN:

•• ff S/UmfALUM — Ugyan, ugyan, minél több valakinek a pénze, annál kevésbé hajlandó akár egy hajszálnyitól is megválni és minél kevésbé hajlandó megválni egy hajszálnyitól is, a pénze persze annál több lesz... — és a körző hevesen sarkonfordult, mormogott valamit magában és kifelé mentében egy alkalmas pillanatban elcsente az anyám kesztyűjét. így ment el és a kesztyűt villámgyors mozdulattal csúsztatta a nadrágja zsebébe. Később néhány szomszédos család és a rokonság látogatása következett és miközben velük koccintgattam, alig jutott idő a saját holmim összecsomagolására. így telt el további háromnégy napom. Egy metszően hideg koradél-' után éppen ebéd utáni teám mellett ültem, mikor hallottam, hogy jön valaki. Hátrafordultam, hogy megnézzem, ki az? Ahogy megpillantottam, önkéntelen izgalommal álltam fel, hogy üdvözlésére siessek. Az érkező Zsun-tu volt; mór az első pillanatban tisztában voltam vele, hogy csak б lehet, bár nem hasonlított a régi Zsun-tuhoz. Súlyban és magasságban tán kétszeresére gyarapodott, de a régi kerek, píros arca .szürkéssárgává fakult és mély"ráncokkai szántódott tele. A szeme olyan volt, mint annak idején az apjáé, körös-körül duzzadt és vörös. Ez nem lepett meg, tudtam, hogy a tengerparti parasztok szemét nap mint nap fújja a tenger szele. A fejét kerék posztósapka födte, de egész testében reszketett a hidegtől, mert csak vékony pamutruhát viselt; kezében papírcsomagot és hosszú vízipipát tartott. Ez a kéz sem hasonlított az emlékezetemben élő vörös, kerek, életteli kezekre, hanem otromba volt, ügyetlen és repedezett, akár a vörösfenyő kérge. Olyan izgatott voltam, hogy csak annyit tudtam mondani: — Zsun-tu bátyám, hát eljöttél ?... Pedig forrt bennem a sok mondani való, gyöngyszemekként szerettem volna egymás mellé fűzni a szalonkát, az ugrándozó halacskákat, a hörcsögöt ... de úgy éreztem, mintha megbénult volna a nyelvem: a gondolatok csak az agyamban keringtek, a számig már nem jutottak el. Zsun-tu csak állt, árián hol öröm, hol szomorúság játszott és hang nélkül mozgott az ajka. Végül mindezt a tisztelet kifejezése váltotta fel és megszólalt, tisztán hallhatóan: — Nagyfényességű uram!... Mintha valami eltört volna bennem ... Megértettem, hogy közénk ékelődött a „rang" széles és magas választófala. Újra elállt a szavam. Zsun-tu hátrafordult és megszólalt: — Suj-seng, csinálj kou-tout a nagyságos úr előtt! — s előhúzta a háta mögött megbújt gyermeket, a húsz év előtti Zsun-tu kicsit sápadtabb és soványabb mását — csak az dani, milyen boldog voltam, mikor megtudtam, hogy hazajön a nagyfényességű úr... — mondta Zsun-tu. — Ejnye, mire jő ez az udvariaskodás ? Nem bátynak és öccsnek neveztétek-e azelőtt egymást? Ezek után: Szín öcsém és semmi „nagyfényességü" — mondta vidáman az anyám. — De nagyfényességed, igazán ... hát micsoda rend lenne az? Akkor gyermekek voltunk még és nem értettük a dolgokat ... — felelte Zsun-tu, aztán újra odaszólt Suj-sengnek, hogy köszönjön szépen, de a gyermek nagyon szégyenlős volt, szorosan az apja hátához simult és nem mozdult. — Ez hát Suj-seng, az ötödik? Igazán nem lehet csodálni, hogy félénk, hiszen csupa idegen ember között van; azt mondanám, hogy menjenek ki szépen Csl-errel játszani — Így anyám. Alighogy ezt Csi-er meghallotta, kézenfogta Suj-senget és Eőkerdt Sándor räjzäi ezüstlánc hiányzott a nyakáról, mindketteri vidáman és felsza— Ez az ötödik, még nagyon baáultan mentek ki a szobából. Járatlan a világban, azért ilyen Anyám kérte Zsun-tut, hogy félénk.., üljön le náluflk. Zsun-tu egy Anyám és Csí-er valószínűleg darabig szabódott, végül ls lehallotta d hangokat, hát ők is ült, s vizipipáját az asztal ezélejöttek az emeletről. iéhéz támasztva, előhúzott egy — Nagyfényességü asszo- papiroscsomagot és mégszólalt: nyom, időben kaptam meg a — Télen nem kapni ilyesmit: híradását. El sem tudom trión- egy kis otthon szárított zöldbabot hoztam, vegye jószlvve! nagyfényességű uram... Megkérdeztem, hogy megy a sorsa, de Zsun-tu csak a fejét rázta. — Szörnyű nehezen élünk. A hatodik gyermeknek is segítenie kell már és mégis alig futja betevő falatra ... nyugalmunk sincs soha ...• mindenütt csak pénzt akarnak tőlünk, nincs erre törvény ... a termés sem volt jó. Ha piacra viszem, akkor alig kapok valamit érte, lement az ára, ha meg nem adom el, a nyakamon rothad. Csak Ingatta a fejét; bár csupa ránc volt, mégis olyan mozdulatlannak tűnt fel ez az arc, mintha kőbe vésték volna. Nyilván nem Ismert egyebet a gondoknál, tulajdonképpen mégsem panaszkodott igazán. Kis ideig ült, aztán hangtalanul kezdte szívni a vízipipát. Otthon bizonyára sok munka várja, vélte anyám és megkérdezte tőle, hogy indulnia kell-e már? És mert talán még nem is ebédelt, a konyhába küldte, hogy egy kis sültet egyék. Zsun-tu kiment; mi meg anyámmal az életkörülményeiről beszélgettünk: ennyi gyerek, éheznek, adó, katonaság, rablóbandák, hivatalnokok, földesurak ... nem csoda, ha szegényt megviselték a gondok. Mondjuk meg neki, válogassa ki abból, amit nem kell feltétlenül magunkkal vinnünk, mindazt, amire szüksége lehet — javasolta anyám. A délutánt Zsun-tu jő néhány holmi kiválasztásával töltötte: két hosszú asztalt, négy széket, egy tömjénfüstölőt, egy gyertyatartót meg egy piaci mérleget szemelt ki magának. Azután megkért bennünket, hogy ha elindulunk, az összegyúlt rizsszalmahamut is elvihesse a csónakján magával. Itt mifelénk ugyanis az a szokás, hogy a rizsszalmával tüzelünk és hamujával a homokos földet trágyázzuk. — Éjszaka még fecsegtünk egy kicsit, mindenféle jelentéktelen kérdésről; hajnalban Zsun-tu Suj-senggel együtt hazaindult. Nemsokára elérkezett az indulás ideje. Zsun-tu már korán reggel beállított, de most nem Suj-senget, hanem ötéves , kislánykáját hozta magával. A gyermek vigyázott a csónakra. Egész nap nagyon el voltunk foglalva, még egy kis beszélgetésre sem jutott Időnk. Szép számmal jöttek ismerősök is. Hajónk elindult, a kéklő parti hegyek az alkonyatba vesztek. Minden tompa, feketés színbe öltözött és lassan elmaradt a hajó mögött. Csi-errel a kajüt ablakánál állva néztük a mindjobban elmo-