A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-02-03 / 5. szám

Ijedtemben nagyot nyeltem és hevesen kaptam fel a fejem; s ahogy felnézek, kiálló pofacsoritokat, vékony ajkakat látok: egy ötven év körüli nő áll előttem, a keze csípőre rakva, hosszú vékony lábain olyan volt, mint valami vékonyszárú körző. Elképedve ugrottam talpra. — Nem ismersz meg? — pedig még az ölemben is hordoztalak! Még jobban megrökönyödtem. Szerencsére belépett anyám és megszólalt mellettünk: — Régen ment el már hazulról, sok mindent elfelejtett! — aztán felém fordulva folytatta: — Ez a Második Jang néni, a szemközti sajtüzletből. Ahá, már emlékszem. Velünk szemben, a sajtüzletben kétségtelenül ott ült egész nap ez a Második Jang néni, az emberek a „sajtüzlet szépé"-nek nevezték. De akkor még púdert rakott az arcára és nem látszottak ezek a kiálló pofacsontok, az ajka sem volt ilyen vékony, azután meg állandóan ült és Így körzöhöz hasonló lábai sem tűntek fel nekem. Azt állították róla, hogy szépsége miatt megy olyan jól az üzlete. Ebben bizonyára a kora is szerepet játszott. Nekem teljesen közömbös volt, talán azért is feledkeztem meg róla ilyen tökéletesen. — De a körző hirtelen nyugtalan lett és olyan megvető mosollyal szólalt meg, mintha egy franciát névetne ki, aki Napóleont, vagy egy amerikait, aki Washingtont nem ismerte fel: — Elfelejtél ? Jellemző, nemes ember csak magasra lát... — De honnan veszi ezt ? ... én ,.. — kezdtem és izgatottságomban újra felálltam. — Szóval, én csak azt akarom mondani, Szün öcsém, te ga2dag vagy, a költözködés amúgy is nehézkes, itt van még ez a pár rozzant holmitok, adjátok nekem, hadd vigyem el. Ml, kisemberek még hasznát vehetnénk. — Sajnos, egyáltalán nem vagyok gazdag. Ezeket kénytelen vagyok eladni, ahhoz, hogy aztán majd... Ugyan, ugyan, magasrangú hivatalnok lettél és még azt mondod, hogy nem vagy gazdag? Három ágyas fogad otthon; ha elindulsz valahová, a hordószéket nyolc kuli viszi, és még azt mondod, hogy szegény vagy? Engem ugyan nem csapsz be! Tudtam hogy kár minden szóért, így hát némán, összeszorított szájjal álltam. Folytatása következik ám az, feléd fut, aztán egy for- r dulattal eliramodik a lábad kö- ' zött. A szőre fénylő és síkos, ; mintha olajjal kenték volna be. Nem is álmodtam eddig, ; hogy ennyi új van a nap alatt. Ennyi színes kagylóhéj, a diny- j nyeföld ennyi veszélyes ösvé- j nye. Én mind ez ideig csak annyit tudtam a dinnyéről, hogy a gyii- . mölcsárusnál kapható ... Ha jön az apály, a tengerpartra megyünk és megnézzük az ugrándozó halacskákat, mindegyiknek két kis lába van, akárcsak a zöldbékáknak... öh! — Zsiun-tu feje kimerít -hetetlenül tele volt mindig csodálatos dolgokkal, megszokott barátaim minderről mitsem tud- 1 tak. Azok semmit sem ismertek ' ebből, és amig Zsun-tu a ten- ! gerparton töltötte idejét, ők hozzám hasonlőan csak az ég négy csücskét bámulták a kert falain belül. De jaj! — elmúlt a január, : Zsun-tunak haza kellett mennie, í és én keservesen sírtam, ö sem kívánkozott haza, hanem a konyha sarkába bújva sírdogált, míg végül is apja kézenfogta és hazavezette. Később egy csomag kagylóhéjat és néhány különlegesen szép madártollat küldött nekem ajándékba az édesapjával. Én is viszonoztam ezt pár aprósággal, de soha többé nem találkoztunk. Most, hogy édesanyám szőbahozta, felelevenedtek bennem az emlékek és hirtelen, villanásszerűen újra átéltem annak az elmúlt életnek minden boldogságát, mintha szülőfalumat újra a régi szépségében láttam volna. — Nagyszerű! Zsun-tu — hogy van? • • — Zsun-tu?... Hát bizony nem úgy él, ahogyan te szeretnéd ... — mondta anyám, aztán kipillantott a ház elé. — Na ezek már megint itt vannak! Azt mondják, hogy vesznek valamit, aztán válogatás nélkül ellopják, ami a kezük ügyébe kerül és odébbállnak. Meg kell néznem őket. Felkelt és kiment. Kívülről női hangok hallatszottak. Magamhoz intettem Csi-ert. Beszélgettünk. Megkérdeztem: tud-e már írni, szívesen költözködik-e el? — Vonattal megyünk? — Vonattal. — Hajóval? — Először hajóval... Egyszerre éles női hang szakított félbe bennünket: — Tyűha, no de ilyet, ez aztán szakáll! Tóth. Tibov: Mmdmí um itt® Ha messze jársz a meghitt honi tájtót, az éned, lényed mintha ketté válnék; nem álom ez, nem is csalóka játék: mögötted tested dupla árnyat árkol. Amerre mész, kísér a kettős árnyék, a régi, mely már évek óta pártol s az új, ki csalja, színlő gonddal ápol, — vendégmarasztó, megkötő ajándék. Csak vonszolod — akár a rozzant kárét -e kettős terhet s bár bírod talán még, leráznád tüstént, elszöknél a lánctól. De kettős árnyad csak nyomodban lábol s te szomjas szívvel messze, vissza vágyói: napfényre, ahol nem követne árnyék. Mondd hát, mi titkot rejt e szép vidék, a sziklabércek és a kéklő öblök, tenger vizével földet őrzők s a színazurban égő tiszta ég? Dús életet díszit-e köntösöd, vagy talmi máz csupán a pompa, szépség, s alatta húsba váj a sanda éhség, évezred óta kínzó ördögöd? Nem kérdem, hallgass, ványadt, árva rög, s te szél, ki sziklák csontját őrölöd, hisz élő húsát elraboltad rég. Pihenni vágyom, álmot szőni még lágy takaróként hulljon rám az ég, 6, lenne bár e szendergés örök! Virág sarjad a szikla oldalán, a kelyhe lágyan öblös, mint a csengő és színe kék, oly vágyódva merengő, — a tenger kékje ilyen mély talán. Kopár kövek közt élete esendő. Az ormótlan bástyák szürke falán ott kéklik, kelyhe tárt nektár-karám, a langyos szélben lassú ívben lengő. A szirmod csábít, ámulok e pompán, az ég s a tenger ittas, kéklő nászán, a fénye büszke, nem fakítja felhő. Mégsem virágod bennem csoda-keltő: tövedből lám, kisarjad a jövendő és bizton áll a szikla tar falán.