A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-02-03 / 5. szám

LU SZÜN „ SZULQFALUM Lu Sziin, a kínai Gorkij, egyike Kína legragyogóbb realista, forradalmi íróinak. A modern kínai irodalom atyjának nevezik, mert ö irt először a nép nyelvén, a népről. Munkásságának kezdete egy évvel előzte meg a kínai irodalmi forradalmat. 1939-ben halt meg, nem élte meg tehát, amiért egész életén át harcolt: Kína felszabadulását. Termékeny tolla plasztikusan varázsolja elénk Kína jellemző alakjait. Százával kapta irodalmi tevékenységének 20 esztendején át a támadó és elismerő leveleket. Mindkettőt azért, mert jellemeiben magára ismert a korrupt Kína képviselője, ébredő hálával ragadta meg összefogásra nyújtott kezét a kérgestenyerü paraszt és bámuló szemmel csodálta a „nemesember" előtte meghajtott fejét Kína páriája, az oly sokszor megénekelt kuli. apja az isteneknek tett fogadalma jeléül akasztott a fiúcska nyakába, hogy megóvja a korai haláltól. Zsun-tuval hamarosan jóbarátok lettünk. Már nem tudom, hogy. miről is beszélgettünk akkoriban, csak arra emlékszem, hogy Zsun-tu nagyon vidám volt és többek között arról a városról mesélt, amin hozzánkjöttében keresztülutazott és ahol számtalan, eddig sose látott érdekes dolgot tapasztalt. Már másnap rá akartam venni a madárfogásra, de Zsun-tu komolyan rázta a fejét: — Nem lehet. Csak havas időben lehet Igazán jól madarat fogni. Ha a homokot betemeti a hó, egy darabon tisztára söpörjük a földet, beleszúrunk egy rövid botot, beborítjuk bambuszgyékénnyel, azután madáreledelt szórunk a gyékény alá, és ha látjuk, hogy a madarak csipegetni kezdik a csalétket, csak rántunk egyet a botra kötött madzagon és máris foglyul ejtettük őket a bambuszgyékény alatt. Nem ls képzeled, mennyi fajta van: rizsfácán, szalonka, vadgalamb, kékcinke. Most meg a havat lestem vágyakozva. Később így beszélt Zsun-tu: — Most nagyon hideg van, de majd a nyáron eljössz hozzánk. Nappal piros meg zöld kagylót gyűjtünk a tengerparton, „ördögkagylót", „Istentenyerét". Este dinnyét őrzünk apámmal és te is eljösz velünk. — Miért őrzitek, a tolvajok miatt ? — Nem. Azokat, akik a dinynyeföld mellett elmentükben megszomjaznak és dinnyével oltják szomjukat, mifelénk nem tartják tolvajnak, hanem a borz, a sündisznó meg a hörcsög miatt őrködünk. Nesz hallatszik a holdfényes csendben: dinnyét rágcsál a hörcsög. És te vasvillával a kezedben lassan feléje osonsz. Akkor még fogalmam se volt róla, hogy mi fán terem az a hörcsög, — és az igazat megvallva, ma sem Ismerem jobban, — így szinte tudat alatt vad, harapós kis kutyafélének képzeltem. — Nem harapja meg az embert? — Hét a vasvillád mire való? Elindulsz a hang felé, és ha meglátod a hörcsögöt, már szúrsz is. Nagyon ravasz jószág N' em törödve a metsző hideggel, elindultam hazafelé, kétezer mérföldnél is messzebbre, több mint 20 éve elhagyott szülőfalumba. Ahogy közeledtünk, ránkborult a mély, téli alkonyat. Kabinunkon jajongva süvített át a jeges szél és á bambuszgyékény hasadékain át közel s távolban néhány magányos falucska látszott a zöldessárga ég alatt. Semmi sem. mozdult, mintha hiányzott volna belőlük az élet. Elfogott a szomorúság. Ö, hát ilyen lenne húszéves emlékeim szülőfaluja is? Egészen más, sokkal szebb volt az évek távlatában. Néha idéztem gondolatban a szépségét, kedves helyeit, de úgy éreztem, hogy ecsetelésükre nincs elég szavam. Most látom csak, hogy mégis ezekhez hasonlít az én falum is és ilyennek kellett mindig lennie. S a húsz év utáni első hazatérés Izgalmában azért szorul össze a szívem ilyen fájón, mert magam vagyok az, aki megváltozott. Ez alkalommal is búcsúzni jöttem. Eladtuk a nemzedékeken át családunk-lakta régi házat, év végével átveszi az üj tulajdonos. így hát még január elseje előtt örök búcsút mondunk a megszokott otthonnak és messzire elhagyjuk a jólismert falut; idegen vidékre költözik az egész család, oda, ahol én keresem a kenyerem. Másnap kora reggel érkeztem házunk kapujához. A tető cserepei között száraz' növényszárak remegtek a téli szélben, mintha azt akarnák mondani: bizony, ideje már ezt a régi házat üj gazda gondjaira bfzni. A környék néhány lakója nyilván régebben elköltözhetett, ezért ez a nagy csend körös-körül. Alighogy beléptem a kapun, már jött is elém anyám, s ott futott mellette nyolcéves kis unokaöcsém, Csi-er. Anyám nagy örömmel fogadott és igyekezett előlem eltitkolni minden fájdalmát. Leültetett, hogy kipihenjem magam, teával kínált, de a költözködésről mélyen hallgatott. Csi-er még sohasem látott engem, igy messziről figyelte minden mozdulatomat. Végül mégiscsak szóbakerült a költözködés. Elmondtam, hogy már béreltem új munkahelyünkön lakást és beszereztem pár bútordarabot, azután arról beszéltünk, hogy az itthoni holmink nagyrészét el kell adnunk, majd ott pótoljuk a hiányokat. Anyám mindent helyeselt, nagyjából már össze is csomagolt. — Pár napig pihensz, aztán meglátogatod a rokonságot és mehetünk is — mondta anyám. — Rendben van. — No, meg Zsun-tu is, ha eljött, mindig rólad kérdezősködött. Azt hiszem, nagyon szeretne egyszer látni. Megüzentem neki, hogy körülbelül mikorra várunk. Alighanem hama-. rosan beállít. Hirtelen felvillant előttem a műit, minden szépségével: A mélykék égen úszik az aranysárga holdkorong és alatta a homokos tengerparton, beláthatatlan messzeségig zöld dinnyevetés. A dinnyék között egy tizenegy-tizenkét év körüli gyermek, a nyakán ezüstlánc, vasvillát markol a kezében és teljes erővel döfi egy hörcsög felé. A hörcsög hirtelen szembefordul vele, aztán elinal szétterpesztett lábai között. Ez a gyermek Zsun-tu. Még tlz éves sem voltam, mikor megismerkedtünk és idestova harminc éve annak, hogy utoljára láttam. Még élt az édesapám, családunknak jól ment dolga és én igazi kis úrfi voltam. Ez az esztendő családunkban az ősök tiszteletének áldozati éve volt. Minden harminc esztendőben egyszer kerül egy családra az áldozatbemutatás sora, azért tulajdonítanak olyan fontosságot ennek az ünnepnek. Január a szertartás hónapja, sokféle az áldozathozatal módja, szertartási eszközök drágák, az áldozók ls sokan vannak és így bizony nem árt órködni, a tolvajok miatt. A mi családunknak csak egy alkalmi munkása volt, és mert nem fogytunk ki a munkából, emberünk megkérdezte édesapámat, elhívhatja-e fiát, Zsuntut az áldozati eszközök őrzésére? Édesapám beleegyezett, én meg nagyon boldog voltam, mert hallomásból már régen ismertem Zsun-tut. Azt ls tudtam, hogy körülbelül egykorúak vagyunk. Zsun-tu tőrrel madarat is tudott fogni. így napról napra izgatottabban vártam az újévet. Végre beköszöntött a nagy nap s anyám egyik reggel bejelentette, hogy Zsun-tu megjött. Szinte repülve futottam hozzá. A konyhában találtam rá, ott állt, kerek piros arccal, fején kerek posztósapka, nyakán csillogó ezüstlánc, amit Eckerdt Sándor rajzai