A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-02-03 / 5. szám

л kemény fogcsikorgató télben nem könnyű a havat taposó határőr feladata. S most az utóbbi események során tízszeresen nehéz. Hisz jó ideje tart már ez a népvándorlásnak is beillő áramlás. Ám míg az elmúlt esztendő utolsó napjaiban is még nyugat felé özönlött a hamis hírverés uszályába került fiatalság, addig ma már egy másik áramlás vette kezdetét. A visszatérők, a kiábrándultak, az otthont és családot, szülőt keresők százainak áramlása. De nemcsak ők jönnek, s ezért a búzát el kell. választani a konkolytól. Különösen ma, a nagy tisztulás idejében. A higany szálacska az ablak szegletében mínusz 15 foknál állapodott meg. Itt bent a parancsnok szobájában, ahol kedvesen duruzsol a kályha, percenként berreg a telefon, jelentések érkeznek az őrsparancsnokoktól. G. őrnagy, a határőregység parancsnoka vissza-viszszatér a térképhez s határozott rövid tőmondatokban ismerteti, hogy november elején ellenforradalmi erők hol csoportosították egységeiket. Egyszerre felpattan az ajló, fiatal, feketeszemű tizedes tesz jelentést. Ojabb négy hazatérőről ad számot. Engedélyt kapok, hogy beszéljek velük. Amikor belépek a szobába, az ablakhoz szorulva négy szempár mered a város, a már kartávolságra fekvő otthon félé. Az ajtózajra mintha villanyáram ütötte volna a fiatalokat, egyszerre fordulnak meg. Szimük riadtságot sugároz. Bemutatkozunk. Négy fiatal lélek, magamban éveik számát latolgatom. Együttvéve nem tehet ki százat. — Szép János, mérnök, — hallom elsőnek a hetyke, vagy tán csak kissé túlontúl öntudatos bemutatkozást. — Weisz Ferenc, — mondja a másik s aztán megtoldja: katonai fordító. Furcsa hivatásbeli meghatározás. A szemem most a harmadik s negyedik hazatértet keresi. Ezek csendesebbek, szerényebbek is. — Hipsák Jenő, munkás, Horváth Ernő, munkás — csordul ki belőlük a szó és már zúgna is áradatként a magyarázat, ám a mérnök közbevág: — Én csak a szüleimért voltam kint. Salzburgban vannak. — És ők is visszajöttek? — kérdem. — Nem. Nincs pénzük. Ne csodálkozzon, nincs pénzük, hogy Salzburgból Bécsbe utazhassanak, hogy a magyar követségen jelentkezhessenek. (Mondanivalóját itt még megtoldotta. Én csak zárójelben közlöm úgy ahogy szóról-szóra lejegyeztem Szép mérnök szavait. „Az emberek, mint az örültek azt hitték, hogy a határon túl mindenkit külön autóval várnak, mely majd elvisz kit-kit a saját villájába. Gépkocsivezetők, hegesztők, diákok, színészek, mérnökök, mind azzal távoztak, hogy odakinn nagyobb szükség van rájuk, mint itt az országban.") Weisz, a fordító nagyokat bólogat, Hipsák is, Horváth is. Döbbenetes és sokak számára talán érthetetlen e magyarázat -féle. Beszélgetünk és a beszélgetés nyomán sokatmondó megállapítások követik egymást, melylyel a hazatértek magyarázni kívánják távozásukat és indokolni most történt visszatértüket. El lehet fogadni? Muszáj! Tudom, súlyos szó ez. Kemény. S tán lesznek olyanok, akik mástam, aztán előkértem a bejelentőlapokat és azokat lejegyeztem, íme a szószerinti ki jegyzés, mely azt hiszem minden kommentárnál beszédesebb: Gróf Apponyi Albert, született Budapesten 1926. április 13-án, anyja OdeschcOehi Margit, nőtlen, újságíró, érkezett Brüsszelből belga útlevéllel. Draskovich Péter (herceg), sellyei születésű, gyáros, osztrák útlevéllel Münchenből érkezett, Festetich Miklós, ként vélekednek. De én igazat aki egyébként keresztnevét Niadok G. őrnagynak, tőle hallót- ' tam ezt az egy szóból álló katonás megállapítást: Muszáj. Mert ma már én is tudom, hogy Sopronból többezren hagyták el az országot. „Laci bácsi", a nyugatról Sopronban termett honmentö agitátor autóbuszokat, kolausnak jegyezte be, ver saillesi születésü kereskedő, aki Brüsszelből érkezett belga útlevéllel. Három ismerős arisztokrata család sarjai. Vajon mi célból jöhettek november 2-án Magyarország területére? A 4\T

rnni naptó ELTÁVOZOTTAK ÉS HAZATÉRŐK személy-, és tehergépkocsikai foglalt le és lelketlen rémhírterjesztőkkel együtt tömeghisztériát teremtett, eszeveszett menekülési kórral fertőzte meg a városka népét. Gyermekekkel, fiatal iskolás lánykákkal, kalandra éhes ifjoncokkal, majd azt követőleg gyermekeiket kutató kétségbeesett szülőkkel zsúfolta teli a gépkocsikat, hogy a határon túlra érve világgá kürtölhesse nagy hazugságát „az egész nép futva menekül a pusztulásthozó kommunisták elől". ••• „Laci bácsi" imént a nyugatról érkezett honmentö agitátornak neveztem. — Könnyű ezt állítani, de bizonyítékokat kérünk, — mondhatná valaki. Hogy lelketlen agitátor volt, azt már az előbb megállapítottam. Hogy honmentönek képzelte magát és a provokátorságot sem vetette meg, erre ím, itt a soproniak válasza: 32 ágyúval akarta a fasiszták ügyét hathatósabban szolgálni, s hogy pusztulást jelentő vágya, rettenetes álma meg nem valósulhatott, egyetlenegy bátor katona merész vállalkozásának köszönhető. Amikor ugyanis Laci bácsi fiatalkorú „hőseivel" a lövegek miatt a fértődi tüzérlaktanyát megostromolta, a népköztársasághoz hü bajtárs az ágyúkból eltávolította az ütőszöget, ám erre Laci bácsi és társai már csak akkor jöttek rá, amikor a brennbergi erdőkben tüzelőállást foglaltak. Közelebbit Laci bácsiról nehezen tudnékf mondani. Nem tudnám pontosan nacionáléját sem megadni, de a brennbergi erdő egyik örposztján állomásozó határőrök, kiket társaival együtt kirabolt, annál inkább tudnának beszélni. Én még csak egy rövid megállapítást tennék: ez a Laci bácsi amolyan szálláscsinálóként érkezett nyugatról Sopronba. Kik számára? Nos, erre a soproni Pannónia szálló vendégkönyve ad pontos felvilágosítást. 1956. november 2. bejegyzéssel többek között 3 névvel találkozpannonlabeli szállás azonban igen rövid ideig tartott, mert november 4-én a három rég nem látott úrnak és szálláscsinálójuknak rövid úton felmondott a magyar dolgozó nép. S Laci bácsival együtt az „országmentésre" érkezett három arisztokrata a soproni erdőkön át nagysietve távozott Magyarország területéről. Zergényi Tibor 14 éves, Pálhegyi Árpád 15 éves. Friderics Tibor 16 éves, Juhász Béla 16 éves, Tatai István 15 éves és további hat hasonlókorú fiatallal találkoztam a minap Sopronban. Hogy hol? Két hónappal ezelőtt hetykén bizonyára így feleltek volna ők maguk a kérdésre: „Nem ez a lényeg, atya, hanem, hogy nem kerültünk a sütyibe s a bufajkások nem tettek zajra, meg nem is zriznek úgy, ahogy ezt nekünk kint a lujpesik bedumizták." Hát bizony ember legyen a talpán, aki ezt a, furcsa és állítólag magyar nyelven adott választ minden szemrebbenés nélkül elengedné a fide mellett, ha tán megértené, de a válasz másként hangzott. A 14 éves Tibor a legfiatalabb. Kis bikfic, alig látszik ki a földből. A többi nem sokkal nagyobb nálánál. — Hát hogy kezdődött, fiúk — szólal meg asztalhoz ülve az idősebb karhatalmi tiszt. A csipogás megszűnik. Egy percre némaság üli meg a szobát. — Nohát, kezdjed, kezdjed — jön a buzdítás. Csend. — Hová valósi vagy? — Tatabányai, — szólal meg az ellenzős-sapkás kékszemű Árpi. — Édesapád hol dolgozik? — Bányász Szuhakállón. — Hány éves vagy? Félve, halkan vallja be, alig múlt 15 éves. Mintha valami fojtogatná az ember torkát. A tisztre nézek. Mindketten egyre gondolunk. A bányász-apára s a többgyermekes anyára. Hosszú hetek kétségbeesett izgalmaira. A rettegésre. Álmatlan éjszakákra: mi történt Árpival?! Tépelődés, sírás s megint csak tépelődés — micüatt Árpi kalandokat hajszolva útnak indul a nagy Ígéretek földje jelé, hogy ott a rideg élettől kegyetlen ütést kapjon. — Hogy tudtad megtenni, — kérdem. — Bácsi kérem, a srácok anynyit meséztek, hogy milyen jó ott — s egyik szemével nyugat felé int, ahonnan éppen most érkezett, de másik szeme sarkában már ott csillog az uralkodó könny. A másodpercek hosszú, hosszú perceknek tűnnek, míg a gyerek szava újból megered. Aztán egy nagy sóhaj következik, majd. peregni kezdenek a szavak, mondatokká formálódnak s ennek nyomán egy fiatal lélek tragédiája tárul eléd. Miről beszél? Kiábrándultságról! Csömört, undort, kétségbeesést visszhangoznak a halkan mondott szavak s majd csak otthon a mama, a már annyira vágyott édes jó anya mellett tör majd elő a mindent feloldó zokogás. De a lázas szemek a gyermeki lélek kérését tolmácsolják: adjatok segítő kezet, értsétek meg botlásomat. Olyan ez a fiatal s a két hónap alatt gyorsan érett gyermek, mint egy nagy-nagy beteg ember. Még most is titkolná, hogy a kilátástalanság és reménytelenség nehéz óráiban ott kint miként borultak zokogva egymás karjaiba. — Karácsony este sem sírtál? — kérdem. Az ajkán már ott a „nem". De széjjelnéz. Vajon mit fog ehhez Tibor, Béla vagy Pista szólni? S amikor a 10 társ szemében is ott csillog a körny, rémülve gondol vissza a rettenetes karácsonyra, mikor először döbbentek az otthontalanság rettenetes valóságára. — Árpi, mondd meg — súgják, noszogatják a fiuk. S Árpi alig hallhatóan ismét beszélni kezd. — Akkor fogadtuk meg, hogy visszajövünk ... többen is jöttek volna, csak... félnek. S valahonnan a szíve mélyé- • bői feltör egy már-már elfelejtett szó. — Elvtárs, őrnagy elvtárs — aztán egy fojtott kérdés — és sokáig maradunk még itt? — Sokáig — mondja az őrnagy, de szavából kicseng a gyógyítani akaró ember szava. A soproniak egy óra múlva otthon lesznek s ti, vidékiek a déli vonattal indultok haza. — A mamához — javít Árpád — mert haza mi már ma éjjel megjöttünk. Igen, Árpi, veted és társaiddal nagy árat fizettettek, hogy fiatalon megtanuljátok a szó mély, emberi értelmét: Haza.