A Hét 1956 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1956-12-23 / 4. szám
Édes anyanyelvűn!? A FÉLNÓTÁS A magyar nép tréfás jókedvében, vagy néha igazságos haragjában is sok jóízű szót teremtett. Az ilyen szólásokból már sokat összegyűjtöttek, sok szólás azonban még mindig csak a forgalomban él, csak a nép használja őket egyes vidékeken. A magyar mindig síklakó volt, az ellenség elől nem bújhatott a sziklás barlangok rejtekébe, sem az erdők rengetegébe. Csak a két karjában és kardjában bízhatott, mikor a tatár, a török vagy más ellenség megrohanta. Ezért fejlődött ki benne fő jellemvonásként a szemtől szembe való nyílt helytállás, az őszinteség és a becsületesség. Persze, a verekedés sohasem volt dicsőség, csak szükséges rossz, és csak a védekezésre szorítkozhat. Verekedésen nem a korcsmái fejbeveréseket értjük, sem azt, amiről a költő azt mondja: rossz szomszédság, török átok, — hanem a viadalmakat, a fegyveres katonai ellenállást, amelyről Balassi vitézi énekei szólnak vagy amelyről a kuruc dalok zengenek. Jókai ebből a tárgykörből száz szót gyűjtött össze, de ennél sokkal több szavunk van a verekedés fogalmának kifejezésére. A járás-kelés kifejezésére csak az egyetlen debreceni nyelvjárás területéről több mint százhúsz szót gyűjtöttek öszsze, de legalább háromszor ennyi szavunk van a lelki eltompultságnak, mondjuk meg nyíltan: a butaságnak a nyelvbeh megjelölésére. Ki tudná valamennyit felsorolni ? Ebbe a csoportba tartozik a félnótás kifejezés is. A nóta a magyarban jelet is, dalt is jelent. Régi énekeskönyveinkben a szöveg mellett ott találjuk ezt a latin kifejezést: ad nótám ... vagyis ... dallamára. Az énekeskönyv tehát meg szokta mondani, hogy a szöveget melyik ismert dallamra kell énekelni. — A nótás a nótázó, daloló embert jelenti, a félnótásnak az éneke pedig a nem teljes, a csak félig-meddig teljesített dalolást, a tökéletlen éneklést jelenti, átvitt értelemben pedig a félkegyelműt, a féleszüt. Ma sokan azt mondanák róla: dilis. Az ilyen embert sokszor egyes állatok nevével szokták megtisztelni: ökörnek, szamárnak, lónak, vízilónak, bivalynak, tinónak, baromnak nevezik. — Ha ketten véletlenül összeütik fejüket, a harmadik megkérdezi tőlük, hogy most melyikük a tökkel ütött. — A buta meg a bamba nem valami ékes díszítő jelzője annak, akinek mondják, de a butus szónak már nincsen metsző éle. A jámbor, bűntelen, a kiskorúságból eredő együgyüséget jelöljük a butus szóval. Régi nyelvünkben a baigatag, balga embert bolyónak, bolyókásnak is nevezik; ennek a szónak akkor még egész családja volt, s a bolygatag, balgatag (a bolyong ige származéka) a XVII. században bolyongót és esztelent is jelentett, s ugyanezt jelentette a bődi meg a szurdi, „Bódi: eszelős, ergojás, bangó, bahó, bódult.” „Megbódíttani. Megbódulni, -tébolyodni, -kábulni, -őrülni,” írta Baróti Szabó Dávid Kisded Szótára 1792-ben. Érdekes, hogy a Bódi a Bódog névnek a becéző alakja, a szurdi pedig mint vezetéknév ma is előfordul nálunk. Az Antal szóból lett antalul kifejezés is ezt jelentette régi nyelvünkben: ostobán, bután. „Annyira elantalodnak, hogy sem az értelmes tanítóktól, sem a barmokból semmi jót ne tanulhassanak”, olvassuk az egyik régi könyvben. Az antalodik szó mai nyelvünkből már kiavult, azonban az andalodik, andalgás szavunk mint szép költői kifejezés most is él, bár a régi nyelvben az andalodik is ugyanazt jelentette, mint az antalodik: „Nekiandalodott s tompult, elannyira, hogy nem tudta eszének hasznát venni." (1660-ból). Nálunk a lassú észjárású, az oktalanul beszélő emberre azt szokták mondani: lüké, néhol pedig szilimáknak nevezik. Ez a szlovák slimák szónak a magyar változata. Amint a brat szóból barát lett, úgyhogy a két szókezdő mássalhangzó közé egy magánhangzót ékelt a nyelv, éppen úgy lett a szlovák slimák-ból magyar szilimák. Tudvalevőleg a csiga lassúsága közmondásos, s ezért nevezték el róla a lassú észjárású embert is. A buta szónak eredetileg életlen, tompa volt a jelentése. Ilyen értelemben közli Baróti Szabó szótára is, de hozzáteszi: buta elme. Pápai-Páriz szótára is így mondja: buta szarvak (tompa szarvak), de ugyanő mondja: olyan buta ember, mint a kő. — Régi nyelvünkben a buszma is butát jelentett. Mindez a nép játékos kedvének, élcelődő hangulatának bizonyítéka. Nem gúny van ezekben a kifejezésekben, hanem inkább tréfálkozás, szelíd csipkedés, ez sokkal jobban beleillik a magyar ember jellemvonásai közé, mint a gúny. Orbán Gábor >1 magyar és a nemzetközi munkásmozgalom egyik legrokonszenvesebb alakja: Alpári Gyula, az 1919-es budapesti Vörös Üjság szerkesztője, majd az emigrációban a Kommunista internacionále nemzetközi sajtótudósító szervének, a hét nyelven megjelenő internacionále Presse Korrespondenz — a nagyhírű INPREKOR főszerkesztője, akit 1944 őszén Himmler, a Gestapo fóhóhéra a sachsenhauseni koncentrációs táborban meggyilkoltatott, magánéletében vidám, jókedélyü, soha nem csüggedő, tréfakedvelő férfi volt. A szegény szülőktől származó ’dunaföldvári gyerek családjának nem kis megerőltetésébe került, hogy a fiút Pozsonyba juttassa — iskoláztatni. Alpári gyakran elmesélte, hogy nem egyszer naphosszat koplalt és azon törte a fejét: hogyan lehetne korgó gyomrát valami ennivalófélével megtölteni. Sűrű koplalásainak egyik reménytelennek tűnő napján búsan bandukolt a pozsonyi utca-Pozsonyi história Alpári Gyuláról kon s már-már csak a véletlen csodában bizakodott, mikor vidáman fütyörészve szembejött egyik iskolapajtása, bizonyos Imre nevű ifjú. A vidám füttyszó és az iskolatárs derűs arca ellenállhatatlanul felköltötték benne a gondolatot, hogy elébe toppant az a bizonyos véletlen csoda. ' — Te Imre, — állította meg Alpári felvillanó tekintettel a szembejövő fiatalembert, — Imre te, nem volna egy kicsike pénzed? — Kicsike akad, — felelte a cimbora, — csakhogy igen kicsike. — Üsse kő, — legyint rá Alpári, — két pohár sörre talán csak elég ... — Sör...? — bámul a másik diák — sör...? Víz tán nem tenné meg, ha annyira szomjas vagy?, — Szomjas az ördög, — sőhajt az éhes fiú, — mire lennék szomjas, mikor ma még egy falatot sem ettem. Éhes vagyok és ismerek egy kiskocsmát, ahol a sörhöz annyi kenyeret ehet az ember, amennyi belefér és nem Valahol a Mihály-kapu táján számítanak érte semmit ... lehetett a kocsma, ahová a két diák határozottan, magabiztosan betért. — Két korsó sört! — szólt Alpári a pincérhez és hangjában egy milliomos világfi nyugalma csengett. — Két korsó világos! — hangzott a söntés felöl és pillanatok alatt ott gyöngyözött a két ifjú asztalán a habzó, fehérgalléros, aranysárga ital. Alpári és barátja odakoccantották a korsókat a bükkfaasztalhoz és szelíden magukhoz húztak g kenyereskosarat^ Előbb ebből ették ki önmegtartóztató tempóval a friss pozsonyi cipó karéjait, majd a szomszéd asztal kaskái kerültek sorra. A sör, is lassan fogyott, korántsem egy húzásra, mohón itták, hanem beosztva, kortyonként, mert a harmadik-negyedik kenyérkosár, szeleteit különben csak nyögve tudták volna lenyelni. Egy fél óra múlva elérhető távolban már egy szelet kenyér, sem maradt. Ekkor megkocogtatták a korsó szélét, és a pincér odasietett. — Fizetünk! — mondta Alpári, és az Imre fiú előszámlálta a pénzt. A bugyelláris tartalmából valóban kitelt a két sör, sót még négy-hat fillér maradt borravalóra is. A pincér börtáskájába csördttette a „kicsike pénzt’’, lesöpörte „hangedlijével" az asztalt bőven fedő morzsákat és nem minden él nélkül megjegyezte: — Fiatalurak! Ha legközelebb sörözni óhajtanak, akkor talán menjenek, kérem, egyenesen a pékhez! (s)
