A Hét 1956 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1956-12-23 / 4. szám

Most, hogy előveszem jegyzetfüzetei­met és újra elolvasom Szibériában írt fel­jegyzéseimet, úgy érzem, mintha csak teg­nap jártam volna Dzsingisz kán egykori félelmetes tatárhadainak útján a száján! he­gyek hágóin, szorosain. Pedig már éppen három hónapja, hogy Ázsia szívében, a tu­­vai autonom terület fővárosában, Kizilben jártam, ahol ma az egykori félelmetes ta­tárhadak leszármazottainak egy kis töredé­ke éli békés, boldog életét. Fent a vadregényes havas ormú tuvai hegyekben ered a kis és nagy Jenyiszej. Magas gránitsziklák között a beláthatatlan tajgán keresztül folyik északnak ezüsthabos vize, amely 4000 kilométeres hosszú útja után csak az Északi Jeges-tenger ölében nyugszik meg s csendesül el. Két egyforma ága a Vilán hegy tövében, Kizilben egyesül. Színe égszínkék, ezért kapta a kék folyó nevet is. Némely helyen a sziklaszorosokat elhagyva több ágra szakad, lombos szigetek százait veszi körül zavarosan tajtékzó vi­ze. A hajóról, mely lefelé vitt minket a fo­lyón, néztem az olyan csodálatosan tagozott sziklás partokat, a hatalmas sudár cédrus­fenyőket, a tajgát, melynek sűrűjében ren­geteg vad bújik meg, s ahol még nem járt emberi láb. Négyezer méter magas hegyek havas or­mai veszik körül azt az óriási völgyet, a nagy tuvai katlant, melynek közepén folyik a nagy Jenyiszej. Ide vándoroltak jó pár száz évvel ezelőtt a mongolfajú tuvai tör­zsek állataikkal új legelőket keresve. Am juhaikat, lovaikat, tevéiket, rénszarvasai­kat megtizedelték a különféle állatbeteg­ségek, dús legelőik kiszáradtak. Elmentek hát a sámánhoz, aki a száján! hegyek felé mutatott: ott van a ti szerencsétek a he­gyek között, a sűrű erdőkben, ahol a szent folyó veszi kezdetét. Ott a gránitsziklák, tavak, vízesések között van egy mély bar­lang, amelyben három medve őrzi a sze­rencse kövét, csak meg kell találni és min­den jó lesz. így mondta a hiszékeny ará­toknak a sámán. Voltak bátrabbak, akik elmentek a tajgába, keresni az eldugott barlangot, a szerencse kövét, keresték, ke­resték, de sohasem találták. Mint igaz történetet mesélik még ma is ezt a tuvaiak, mert nem is olyan régen babonában, tudatlanságban élt a nép. A civi­lizáció messziről elkerülte a tájat, ahol nem ismerték sem a földművelést, sem az ipart; autót, mozit még kevésbé. A nép főként vadászattal, halászattal foglalkozott. A sok lélkülözéssel, fáradsággal megszerzett irága cobolyprémeket, amelyeket — napokig vadászva — a sok veszedelmet rejtő taj­­gában kellett megszerezniök, ravasz ke­­■eskedők potom áron vették meg,, busás jövedelmet, nagy vagyont harácsolva össze a szegény vadászok bőrén. 1944-ben csa­tolták a Szovjetunióhoz ezt a szűzföldekkel, őserdőkkel borított vidéket, mely másfél­szer akkora, mint hazánk, s mindössze száznegyvenezer ember él rajta. Azóta kezdtek itt földműveléssel foglalkozni, ku­koricát, burgonyát termelni; felszántották a szűzföldeket, iskolákat, bölcső­déket, kórházakat, gyárakat épí­tettek. Bizony, sok mindent kellett megtanulnia az itteni népnek. Még csak burgonyát sem tudtak télire elraktározni. Mert szent eledelnek ismerték azelőtt, ezért nem termelték. Hús volt egye­düli táplálékuk, sós tea és szak­­fántara (köleskása-féle). Ma már pilótáik, orvosaik, tanítóik, mér­nökeik vannak és már csaknem éppoly kulturális színvonalra emelkedtek, mint a Szovjetunió többi népe. A csapadéknélküli tájon, ahol a tudósok megállapítása , szerint több a napos idő, mint a Krim félszigeten, folyik tehát lefelé a bővizű Jenyiszej. Itt van Ázsia közepe. Az egykori Bjelocárszk településen, ahol valamikor csak jurták álltak kis faházak mellett, geológusok és földrajztudósok felállították az Ázsia köze­pét jelző négyszögletes gránitsziklát. Itt áll ma a tuvai autonom terület fővárosa, Kizil, ami magyarul vöröst jelent. A városba érkezve magam is elindultam megtekinteni az Ázsia közepét jelző gránit­követ, mely a városi villanytelep udvarán áll. Ettől a nulla kilométertől kezdve tehát minden irányban egyforma távolságra van Ázsia határa. Amióta elhelyezték ide ezt a követ, megváltozott a táj, sokat fejlődött az itteni nép. Megmaradtak azonban a szép régi szokások, táncok, dalok, sportverse­nyek, melyeket minden nagy ünnep alkal­mából gyönyörű népviseletben adnak elő à nézőközönségnek. A város szélén gyönyörű lombos park is létesült, számtalan sétány­nyal, vendéglővel, mozival, színházzal, kug­­lizóval és egyéb szórakozóhelyekkel. Ünnepnapokon megtelik a park sétálók- . kai, fiatalokkal, öregekkel. A nagy sport­pályára kijön a város apraja-nagyja, meg­nézni a nagy népi sportversenyt, a sasok táncát. Tuva, minden részéről eljönnek erre a napra, lóháton, tevén, rénszarvason vagy autón a tuvai sportolók, hogy itt, főváro­sukban mutassák be erejüket, ügyességü­ket. A nézők sátrakat ütnek fel a pálya szélén, s innen figyelik a nagy küzdelmet, melyben sokan részt vesznek Reggel kezdődik már a hureš nevű népi sportjáték, amelyben a tajga lakói mérik össze erejüket. Előbb a birkózók vonulnak ki a pályára piros, kék, zöld mezekben, kivarrt mellényekben, s eltáncolják a sasok táncát. Utána megkezdő­dik a küzdelem, mely egészen estig folyik. A versenyből egymás után esnék ki a gyengébbek, nagy taps és ujjongás kö­zepette. Végül is, mikor' már egyedül marad a pá­lyán a legügyesebb, leg­erősebb sportoló, mint győztes eljárja a nagy sastáncot. Kezeivel madár szárnycsapkodást utánoz­va ugrál végig az ujjongó nézőközönség előtt, majd a részvevőkkel együtt a közeli Jenyiszejbe megy megfürödni a fárasztó küzdelem után. Ezután a parkban több tánczenekar szó­lal meg szórakozásra, táncra hívogatva a nagyszámú közönséget. A mozikban, szín­házakban folytatódik a szórakozás. Kizilből érdekes benyomásokkal, szép emlékekkel és egy sor aranyfoggal távoz­tam, melyet az ottani kórház fogtechniku­sa készített el két nap alatt számomra. Igazán jól sikerült, még hazai fogorvosaink is elismerően »nyilatkoznak munkájáról. Itthon aligha készült volna el ilyen gyor­san az aranytűd, melyet ott kaptam kele­ten, ahol néhány évvel ezelőtt még a ba­bona, tudatlanság uralkodott. HORVÁTH SÄNDOR

Next

/
Thumbnails
Contents