A Hét 1956 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1956-12-23 / 4. szám
ÖREG HARCOSOK EMLÉKEZNEK... A diószegi cukorgyár udvara lucskos, sáros. Nagy tócsák fénylenek itt Is, ott is. Hiába kövezett az udvar, a mélyedésekben megül az esőié, a traktorok, szekerek kerekei behordják a majorok, a répaföldek nyúlós sarát. E borús, téli reggelen még komorabban, még szürkébben merednek a magasba a hatalmas épülettömbök. Van valami lenyűgöző, megkapó az egészben. Kéményekből füst-, ablakokból gőzgomolyagok törnek elő és lomhán lecsapódnak. Sürgés-forgás, kirakodás-berakodás mindenfelé. A szürke falak, a párás vaskeretes ablakok a régi bérharcok, sztrájkok, a május elsejei felvonulások emlékét idézik. Ö mennyit is tudnának ezek Major elufárs régi párttagok között mesélni! Hisz látói, komor tanúi voltak a tőkés rend minden aljasságának, a munkások hősies megmozdulásainak. A falak némák, süketek. De az emberek, a régi párttagok, az öreg kommunisták, akik most itt élnek, itt dolgoznak, azok vallhatnak idézhetnek a múlt emlékeiből, őket kerestem. Az üzemi bizottság termében jöttünk össze. A kis szoba hamarosan tele lett dohányfüsttel, de a beszélgetés nehezen indult. Bizony nem könnyű huszonöt küzdelmes év emlékeiből válogatni. Hájek Lipót géplakatos, az üzemi pártszervezet elnöke megtermett, nagydarab ember; mozdulatából megfontoltság, határozottság árad, minden szavának súlya van. Kék szeme, ősz haja gyöngéd, megnyerő külsőt ad arcának. — Hol is kezdjük? — kérdi mintegy önmagától. — Talán az 1926-os sztrájkkal? — Vavrik Gyula és Varga Béla rábólint, s látom felcsillan a szemük. Igen, ez szép emlék. Ez a sztrájk győzelemmel végződött. S már is Varga Béla veszi át a szót, a másik kettő itt-ott kiegészíti. — Már azelőtt is nem egyszer szerveztünk sztrájkot — mondja Varga elvtárs. — De az 1926- os mindegyiket felülmúlta. Tíz napig tartott és győzelemmel ért véget. Azzal kezdődött, hogy húsz százalékot levontak a bérből, persze ez nagy felháborodást váltott ki a munkások között. Elhatároztuk, hogy sztrájkot szervezünk, szeptember végén, amikor a kampány kezdődik. Jogos követeléseinkről Pfeiffer vezérigazgató hallani sem akart, sőt «mikor látta a veszélyt, „sürgős” ügyben elutazott, helyettesére bízva a gyár vezetését. — Mikor leálltunk, futárokat, öntudatos munkásokat küldtünk a környéki gyárakba, Surányba, Farkashidára, Nagyszombatra és Szeredre, hogy szervezzék meg ott is a sztrájkot. Sajnos csak Szered és Farkashida tartott velünk. A többi üzemben a munkásság nem volt egységes, nem tudtak határozottan kiállni saját érdekük mellett... — Szereden egy munkás kikapcsolta a villanyt, — szólt közbe Hájek elvtárs — s ezzel adta meg a jelt a sztrájk megkezdésére. — Farkashidán a munkások a gyár kapuihoz dorongokkal felfegyverzett sztrájkőrséget állítottak, hogy védekezzenek a sztrájktörők ellen, akik fel akarták venni a munkát — folytatta Varga elvtárs. Diószegen is erős őrséget szerveztünk. Emlékszem — mondja mosolyogva — egyik barátommal megbeszéltük, hogy kipróbáljuk a sztrájkőrség éberségét. A gyár kőfalától vagy húsz méterre megálltunk, aztán elkezdtünk szaladni a fal felé, mintha át akarnánk ugorni. Alig értünk a falhoz, máris ott termett két munkás, hatalmas dorongokkal. Az egyik már emelte is rám a dorongot. „Mit akarsz itt? Leütlek mint egy A diószegi cukorgyár kutyát!” kiáltott rám. Alig tudtuk magunkat kimagyarázni, hogy mi nem vagyunk sztrájktörők, csak kipróbáltuk az őrség éberségét. — A követelésünket végül mégis kiharcoltuk. Nagyon megható volt, mikor a győzelem után a munkásság az Internacionále hangjai mellett vonult be a gyárba. * * * Diószegen a pártnak mindig komoly szerepe volt a munkástüntetések, a május elseje szervezésében. Egy ideig itt volt a járási pártvezetöség székhelye is. Akik most itt ülnek mellettem, Vavrik, Hájek és Varga tagjai voltak a pártvezetőségnek. Régi, szeretett elvtársak neveit emlegetik, akik itt jártak, dolgoztak, szerveztek. Nagy Gyula volt az első párttitkár, azután Major István. Sokat járt ezen a vidéken Steiner, Kubáé és Ši roký elvtárs is. Steiner elvtárs készítette elő őket az illegalitásra. — Akkoriban nem volt könynyű kommunistának lenni — mondja Varga elvtárs. — Állandóan a sarkunkban voltak a zsaruk, házkutatás, kihallgatás napirenden volt. De azért csak jártuk a falvakat, szerveztük, bíztattuk az embereket. A röplapokat előre szétküldtük, hogy ha megmotoznak, nálunk ne találjanak bizonyítékot. Emlékszem, egyszer Feketenyékre mentem és útközben megállított két csendőr. Ismertek már, tudták, hogy kommunista vagyok. „Hová megy?" mordult rám az egyik, — „Biztosan lázítani akar.” „Feketenyékre” mondom én, „malacot venni”. Más hirtelen nem jutott eszembe. Nem akarták elhinni. „Ha nem hiszik, — mondtam — jöjjenek velem”. Jöttek is egy darabon, de aztán megunták és visszafordultak. A beszélgetés most már élénkebb, a feszültség felengedett. Nevek, évszámok, felvonulások, sztrájkok emlékeit elevenítik fél az emberek. Egy-egy falu neve, egy-egy évszám megannyi harc, megannyi győzelem mérföldköve. A kommunista sajtónak nagy becse volt járásunkban — emlékezik vissza Hájek Lipót. — Ebből merítettük az anyagot a munkánkhoz, ennek a segítségével tájékozódtunk, ebből tanultunk, mert ez a mi igazságunkat hirdette. A Munkásból (később a Magyar Nap) több mint 250 példány járt Diószegre. Alsószelin téli estéken összeültek a munkásotthonban és közösen olvasták az újságot. Gazdag, tartalmas, kulturális tevékenységre tekinthetünk vissza. A diószegi PTE színjátszó csoportja Szalai Diószegi utcarészlet István vezetésével számos haladószellemú színművet mutatott be. Nagy sikert arattunk a Toldi Miklós című színjátékkal, ezt Arany János eposza nyomán Héber Zoltán Irta színpadra és maga is rendezte. A tornóci népünnepély alkalmával szabadtéri színpadon adtuk elő 1938-ban. De a „Kubikosok” és Gorkij „Éjjeli menedékhely" című színművének bemutatása is a csoport töretlen eszmei és művészi színvonalát igazolta. A múltból lassan visszatértünk a jelenbe. Kíváncsi voltam, az öreg párttagok hogyan látják az ország új 'életét. Vajon nem vesztettek-e valamit hitükből, akaratukból, bátor kiállásukból? Nem vesztettek. Ezt bátran állíthatom. Sőt még több felelősséget éreznek magukban a párt iránt, a nép vagyona iránt, amelynek hű sáfárai. Nem félnek most sem a kritika fegyverét a hibák, a fogyatékosságok ellen fordítani, ha ezzel a nép érdekét segítik elő. 0. A.
