Földváry László: Adalékok a dunamelléki ref. egyházkerület történetéhez (Budapest, 1898)

I. rész. Alsó Dunamelléki vagy felsőbaranyai egyházkerület (1518-1715)

volna a próféta csontokkal, megszáradt tetemekkel borított mezeje, egy kihalt vidék, melynek egyszerre kipusztult, elköltözött minden lakója. Több mint félszázadra a halál rémes némasága ütött rajta tanyát, melyet mintha félnének megzavarni a Patliai Sámuel által sirjokból felidézett püspökök. Hercegszőllősi, Kecskeméti és Monostori elmosódó alakjai csak mint keresztülfutó tünemények jelennek meg egy pillanatra, s aztán a nélkül, hogy kérdeznék: „nemde élnének-e ezek a tetemek?“ a mint jöttek, eltűnnek ismét a bizonytalanság homályában.

A mélyen magában temetkező félszázad előtt töprengve áll meg a történész, s kérdezi, kutatja: mi lehet az oka. hogy a midőn hazánk egyéb részeiben a protestántismus oly lázas és eredményes tevékenységet fejt ki, s hallatja diadalmasan előrehaladó lépteinek a pápás egyház megfogyatkozott híveit méltán megdöbbentő zaját: nálunk ugyanakkor az életnek még csak parányi jele sem mutatkozik. Mi lehet az oka, hogy mig az 1573-dik évig terjedő idők dolgairól és fórfiairól suttog egyet-mást a hagyomány és beszélnek az Írások is: azon innen teljesen elnémul a hagyomány szája s hallgatnak az Írások is. Sajnos, a kérdésre nincs felelet s a kutatás haszontalan. Az a félszázad az Alsó-Dunamellék történetkönyvének egy kiszakított és széttépett lapja. Micsoda kezek tépték ki? még csak sejteni sem tudjuk, s bizonytalan, hogy a nagy hézagot munka vagy véletlen ki fogja-e valaha tölteni.

Hogy pedig az a hézag nem nagyobb, elévülhetlen érdeme a tevékeny és gondosan jegyezgető Simándinak, ki hivatása magaslatán állva, megértette az intő szót: „Prof étálj e tetemek felől és mondjad nekik-, ti megszáradt tetemek, halljátok meg az úr beszédét ; ime én bocsátók is belétek lelket és éltek. Préfétála azértu, s az Alsó-Dunamellék megszáradt tetemekkel borított vidékén lön egyszerre zúgás és indulás, egybemenének a tetemek és álla az ő lábaira egy igen nagy sereg. 200-nál több tisztán magyar egyház s ugyanannyi szép magyar nevű, nagyobb részint kül-akadémiákon is megfordult prédikátor lép ki egyszerre Isten mezejére. Hol késtek eddig az éji homályban, mintha csak nem is lettek volna: ki tudná megmondani? De voltak, mert gyönyörködve látjuk őket és látjuk, hogy miként forgolódik köztük a derék ifjú püspök, buzdítva, intve, parancsolva és fenyegetve szép számmal reánk maradt leveleiben, melyeket egyesekhez és gyülekezetekhez irt. Figyelme kiterjed mindenre s atyáskodó szeretettel szól és kenyeret mutat az úr oltára körül hiven és fedhetetlenségben forgolódóknak, de itt-ott erősen is megnyomja pennáját és ostort suhogtat a hibázok feje fölött.

Nem elégedett azonban be azzal, hogy pásztori leveleiben mindenkinek megmondja, mi a teendője: hanem maga is ki