Dienes Dénes: Minthogy immár schola mestert tartanak... Református iskolák Felső Magyarországon 1596-1672. - Acta Patakina 4. (2000)
Tanítók és diákok
békésen építhették és gyarapíthatták a helyi művelődés intézményeit és eszköztárát. A XVII. századi református iskola latin iskola volt. Első' feladatának tekintette a tehetséges ifjak kiválogatását és elindítását az egyházi pályán, azaz főként a lelkész-utánpótlás nevelését tartotta szem előtt. Ugyanakkor megtalálta helyét itt az a közrendű vagy nemes ifjú is, aki világi (tehát nem egyházi) pályán kötött ki, valamilyen közhivatalt töltött be (pl. jegyző), vagy társadalmi helyzeténél fogva szüksége volt a latinos képzettségre. Miskolczi Csulyak István — amint kötetünkben olvasható — az 1620-as években nem találta ritka eseménynek, hogy a kollégiumi vagy mezővárosi gimnáziumi tanulmányok után valaki nem lelkészi pályára ment: „ Kis Uylak a Zempléni eklézsiának filiálisa, ahová a mester kijár prédikálni, mely szokás minekünk igen illetlennek tetszik, mivel sok mesterből laikus lészen csak”. A mezővárosi polgárok gyakran jelezték iskolázott voltukat a nevükhöz kapcsolt deák kifejezéssel (ami azután némelyek esetében családnévvé rögzült), Tarcalon például a XVII. században a helység törvénykönyvében „főbíró Péter deák, hites nótárius Tornay Jakab deák, Göncy Pál deák, Pál deák György, Pál deák, Ferenc deák; Bodrogkeresztúrban Rab István deákné, Dániel deák, Pál deák, Deák Péterné neveit találjuk ebben a formában.19 A falusi iskolákban is mindenütt tanították a latin nyelv alapjait, ha akadt olyan tehetséges gyermek, akit reménységgel indíthatott el a lelkész vagy a tanító az írástudói pályán. Sokakat nem vezettek be a tanítók az írás-olvasás tudományába, őket tekintve megelégedtek a vallási alapismeretek szóbeli átadásával. Ebben a tekintetben viszont mindenkit igyekeztek elérni. Ha egyáltalán beszélhetünk ebben a korban népoktatásról, akkor csak ebben az értelemben tehetjük. A vallási alapismeretek sajátos „általános műveltséget” nyújtottak, ugyanakkor közvetítették a kor erkölcsi normáit is. Mindennek átadása azonban ekkor még elsősorban nem az iskola tanítójának, hanem a lelkésznek a feladata volt. A református latin iskolatípus általában elmarasztalást nyer a szak- irodalomban, szemben az anyanyelvű kisiskola eszményével. Eszerint a latin iskola túl sokat kínált, illetve követelt, s ezzel elriasztotta azokat, akik beérték volna kevesebbel is. Nem bizonyos azonban, hogy az anyanyelvű kisiskola többeket vezetett volna be az írás-olvasás ismeretébe. Amikor ugyanis a XVIII. században a kisiskolák a legtöbb anyaegyházban megszerveződtek, a falusi és mezővárosi parasztpolgárok még évtizedeken át meglehetősen nagy számban kezük X vonásával hitelesítették a különféle iratokat, vagyis nevüket sem tudták leírni. Egyszerűen azért, mert ha meg is tanulták a betűvetést, az iskolát elhagyva nem gyakorolták és elfelejtették. Igen valószínű, hogy nem is tanulták, bár esetleg „jártak iskolába”. Az írásnak ugyanis nem volt funkciója a jobbágygazdálkodásban, problémamentesen nélkülözhető volt. Más a helyzet az olvasás terén. A reformáció nagy súlyt helyezett erre, 19 NÉMETH GÁBOR: Hegyaljai mezővárosok „törvényei” a XVII-XVIII. századból. Bp. 1990. passim. 20
