Dienes Dénes: Minthogy immár schola mestert tartanak... Református iskolák Felső Magyarországon 1596-1672. - Acta Patakina 4. (2000)

Tanítók és diákok

vesebb gondja volt a tanítónak, ha évi fizetésének nagyobb részét készpénzben, egy összegben kapta. Ez a mezó'városi gimnáziumok tanárainál volt gyakoribb, de előfordult kisebb iskolák esetében is. Tiszatarjánban és Rudabányán 20 forintot fizettek évente, Szkárosban 25-öt, Szendró'n 32-ó't. Szepsiben 40 forintot kapott a mester, ha azonban külföldi akadémiát járt, 60 forint volt a készpénzjövedelme. Ungváron 50 forint volt a várostól kapott készpénz, Rimaszombatban pedig 180. Sárospatakon 200- 250 forintot kapott évenként a rektor. A szőlőművelő helységekben nyert borjövedelem jelentő- sen növelhette egy-egy iskolamester bevételét. A korabeli árakat figyelembe véve ítélhetjük meg a jövedelem értékét. Egy tehén ára 6 forint körüli volt, egy vágósertést 3 forintban számítottak, egy hordó bor ára 5-12 forint között változott. Valószínűleg napi egy étkezést számolva, egy főnek esztendei költségeit 20 forintban állapították meg a XVII. század közepén Rimaszombatban. Egy tyúkot meg lehetett venni 9-10 dénárért, nagyjából ugyanennyibe került egy kenyér is. Egy pár saru vagy bocskor 24 dénár és 1 forint közötti összegért megvehető volt, minőségétől függően. Egy szőlőmunka napszám 14-20 dénár között mozgott.

Egy-egy iskola színvonalát messzemenően meghatározta a tanító személyisége, felkészültsége, elkötelezett volta. Mivel a rektorokat, hasonlóan a lelkészekhez, egy évre fogadták, de legfeljebb három évet tölthettek ebben a hivatalban, kevés kivételtől eltekintve, a gyakori változás kedvezőtlen hatással volt a színvonal alakulására, erősen kiegyensúlyozatlan állapotban tartva azt. A tanítóságot átmenetnek tekintették. Sok tehetséges diák külföldi tanulmányútra készülve a rektorság évei alatt gyűjtött pénzt az utazásra. A külhoni akadémiára való törekvés anyagi alapjainak előteremtése céljából írták elő a kánonok, hogy a tanítóság ideje három esztendőnél tovább nem terjedhet, mert helyet kellett adni másoknak is, „akik az iskolákban izzadnak, hogy nyerjenek alkalmat a nagyobb előmenetelre”. A végső cél pedig, ha egyházi pályán maradt az illető, a lelkipásztorság volt. Maga az egyház is kifejezetten erre bátorított. A bári eklézsia iskolamesterét, Pataki Andrást keményen megintették 1659-ben, hogy a „ministeriumra igyekezzék, egyebaránt esztendeje előtt kivettetik, és pataki jobbággyá leszen”. Hasonló intézkedést többet is olvashatunk forrásainkban. A felső-magyarországi cikkek megjegyzéséből kitűnik, hogy az egyháznak rossz tapasztalata volt azok felől a tanítók felől, akik családot alapítottak,14 mert - bizonyára családjuk megélhetését tartva szem előtt, sok mindennel foglalatoskodva - nem fordítottak elég gondot az iskolára, vagy egyáltalán nem is tanítottak. A gyülekezetek pedig úgy látszik, sem tudatilag, sem gazdaságilag nem voltak felkészülve még arra, hogy teljes egzisztenciát biztosítsanak lelkésznek és tanítónak egyszerre. Tanítóképzésről ebben a korban egyáltalán nem beszélhetünk. A lelkipásztori képzés bizonyos fokára eljutott — dialektikát és retorikát tanult

14 A fél évszázaddal későbbi kánon feltételesen már engedi őket szolgálni: „A házasokat, míg csak hivataluknak dicséretesen eleget tesznek, meg kell hagyni, mihelyt pedig magokat rút henyeségre adják, ki kell az iskolából űzni. KISS ÁRON: Egyházi kánonok, i. m. 64-65. pp.

17