Dienes Dénes: Minthogy immár schola mestert tartanak... Református iskolák Felső Magyarországon 1596-1672. - Acta Patakina 4. (2000)
Tanítók és diákok
iskolák felügyeletét az egyházi törvények a lelkész kötelességévé tették, a tanítónak is elöljárójaként nevezik meg. A XVII. század során azonban a tanító fogadása a legtöbb helyen az egyházközség joga lett, a lelkész felügyeleti tiszte azonban érvényben maradt. Az egyházi feladatok mellett a jegyzőséggel járó közfeladatok ellátását is a tanítótól várta a község. Jövedelmében ezért találjuk meg csaknem mindenütt a levélírásért, olvasásért, hagyatéki iratok készítéséért juttatott fizetést. A szorosabb értelemben vett tanítás, az olvasás-írás tudományának, illetve az azon alapuló tartalmaknak iskolai keretek közötti elsajátíttatása nem feltétlenül található meg mindenütt, ahol mestert tartottak. Táblázatunkban fentebb külön tüntettük fel azokat az adatokat, amelyek a források kifejezett utalásai nyomán a valóságos iskolázást mutatják. A XVII. század első felében a prédikálást s legtöbbször a könyörgést is megtiltották az iskolamestereknek, amint erre forrásaink számos adata utal. Ez ugyanis, mint lelkipásztori, munka, külön vizsgához és felavatáshoz (ordináció) volt kötve, „hogy nagyobb legyen a lelkészség tekintélye”,11 mondja az ezen az egyházvidéken érvényes törvény. A Tiszán inneni egyházvidék másik kánonos könyve pedig így szól erről: „Minden személyválogatás nélkül eltiltunk a tanítói [értsd: lelkészi] szolgálattól és a sákramentomok kiszolgáltatásától mindenkit, míg csak tudományából és erkölcséből az egyház elolt meg nem vizsgáltatik”.11 12 A század derekától kezdve azonban kifejezetten feladataik közé sorolták a leányegyházakban az istentiszteletek megtartását. A változás okát abban kell látnunk, hogy a filiák lelkigondozására nagyobb gondot igyekezett fordítani a református egyház, mint korábban. Egyrészt valószínűleg a fokozódó ellenreformációs nyomás ellensúlyozása miatt, másrészt viszont annak is számos nyomát találjuk, hogy az igények növekedtek ebben a tekintetben. A lelkipásztorok pedig egyedül nem tudták ellátni az összes szolgálatot. A XVII. század közepén zsinórmértékül állított törvények az éneklő pulpitus mellől tartott könyörgést megengedték.13 Miközben tehát a tanító sokrétű szolgálatot végzett, a legtöbb helyen az iskola „építését”, azaz a gyermekek tanítását is egyre inkább elvárták tőle. A mester, az iskolarektor jövedelme meglehetősen változó volt, az egyházközségek tagjainak számától és gazdasági körülményeitől függött. Az alapilletményt családonkénti elosztásban tőlük részben természetben - borban és gabonában - részben készpénzben kapta. Tehetősebb egyházközségek földingatlannal is rendelkeztek — szántóval, réttel és szőlővel — ami hozzátartozhatott a tanító jövedelméhez. Megművelni ugyan nem tudta, nem lévén birtokában megfelelő gazdasági felszerelés, de bérbe adhatta. Többnyire pénzjuttatás járt a különféle szolgálatokért, temetési éneklésért, keresztelővíz viteléért, jegyzői feladatokért stb. Étkezését — mivel a legtöbb rektor nőtlen volt - a lelkész biztosította, olykor sorkoszton volt a helységben. Ke11 Felsó'-magyarországi cikkek, III. cikkely. KISS ÁRON: A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései. Bp. 1881. 710. p. 12 Borsod-Gömör-Kishonti cikkek VI. cikkely. Uo. 724. p. 13 KISS ÁRON: Egyházi kánonok. Kecskemét, 1875. 65. p. 16
