A Szív, 1994 (80. évfolyam, 2-4. szám)

1994-04-01 / 4. szám

A SZÍV

1994. ÁPRILIS

177

(Folytatás a 160. oldalról) Művészbarátai, akik között a szakmabelieken kívül szép számmal voltak kitűnő írók és muzsikusok is, ,,Szaky”-nak szólították. Legtöbbször ugyanis így szignálta rajzait, ha csak nem egyszerűen az ő jellegzetes szögletes Sz.-betűjével. A Szív szerkesztőségében Kollár atya Bruncsi bácsinak keresztelte el. Legtöbben azonban Laci bácsiként ismertük.

Valóban ismertük őt? Hiszen olyan szerényen és visszavonultan, mondhatni, szerzetesi magányban élt, ahogyan arra kora ifjúságában, Szent Ferenc rendjének novíciusaként indíttatást kapott. Pedig sokoldalú tehetsége, sziporkázó szelleme minden ajtót szélesre tárhatott volna előtte. Mert tehetsége nem korlátozódott csupán a megélhetést biztosító grafika területére. Festő- vagy szobrászművészként, zongora- vagy orgonaművészként, még zeneszerzőként is nevet szerezhetett volna. Kevesen tudtuk róla, hogy a Zeneakadémiára is járt: a zeneszerzés tanszakon Siklós Albert növendéke volt.

Arra pedig talán már senki sem emlékszik, hogy a harmincas években zongorára írt c-moll etűdjével Svájcban, egy nemzetközi pályázaton díjat nyert, és néhány szerzeményét Dohnányi Ernő, a budapesti Rádió akkori főzeneigazgatója előadásra méltónak találta. A műveket Varjú Irma zongoraművésznő előadásában az egész ország hallhatta.

Laci bácsit nem szédítette meg a siker, és a főleg baráti unszolásra vállalt nyilvános megmérettetés után csaknem kizárólag egyházzenei fogantatású műveket írt. Kollár atya versére írt kórusa, ,,Az Úr katonáinak éneke” még megszólalhatott a Jézus Szíve templomban, de későbbi kompozícióit - köztük csaknem száz korálfeldogozást zongorára és orgonára - csak családi * muzsikáláskor mutatta be. Ilyen zenére az elmúlt negyven-egynéhány évben „nem volt igény”.

Pályafutása során mindenkor megkülönböztetett figyelemmel, és szeretettel fordult a gyermekek, az ifjúság felé, és mindig megtalálta a módját, hogy rajzaival őket is megörvendeztesse.

Az Egyetemi templomban közel két évtizeden át ministrált. így került kapcsolatba a Központi Szeminárium növendékeivel. Sokuknak adta át egyházművészeti tudását, és nem egy újonnan felszentelt atyát ajándékozott meg modern, művészi üvegablak-terveivel.