A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)
1993-10-01 / 10. szám
474 ‘KATOLIKUS L-LLXIStqi ‘TÁjt^OZTATÖ OKTÓBER 17. - ÉVKÖZI 29. VASÁRNAP íz 45,1.4-6; ITessz l,l-5b; Mt 22,15-21 NJlgalkuvás nélkül E n vagyok az Úr és senki más! - mondja Isten a mai olvasmányban. Mester! Tudjuk, hogy igazat beszélsz ... és nem vagy tekintettel az emberek személyére! - mondják a farizeusok Jézusnak, amikor sarokba akarják szorítani ezzel a jól kiválasztott kérdéssel: Szabad-e adót fizetni a császárnak? Jézus természetesen tudja a választ. Benne nincs ravaszkodás, amikor az adópénz felmutatása után válaszol a kérdésre. De bennünket nem tesz-e ennek a válasznak az értelmezése megalkuvóvá, ravaszkodóvá, ráadásul Isten előtt is igazolttá, hiszen ő maga mondja, nemde: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené? Jézusnak ez a kijelentése a legkisebb megalkuvást sem igazolja. Nem igazol minket, ha erre hivatkozva hanyagoltuk el gyermekeink örök életre nevelését és mulasztottuk el őket például hittanra járatni. Nem igazol, ha olyan párt tagjai lettünk, amelynek programjával csöppet sem értettünk egyet ugyan, de az érvényesüléshez ugyebár elengedhetetlen volt. Tagdíjat is fizettünk persze, dehát jogosan, hiszen csak azt adtuk meg a császárnak, ami a császáré. Nem igazolja egyetlen olyan ügyeskedésünket sem, amellyel nem tisztességes úton (protekció, kivételezés) jutottunk valami előnyhöz. Manapság a plébániákon még mindig tart a tizenéves gyermekek „felnőttkereszt- ségének’ ’ reneszánsza. Nem az a baj természetesen, hogy ezek a gyermekek érettebb fejjel, fölkészülve kapják meg az istengyermekség pecsétjét, hanem az indok, amivel szüleik elhozzák őket: amikor megszületett, apám a BM-ben dolgozott, világos, hogy nem keresztelhettük meg akkor! Hallottam efféle megoldásról is: csináltunk névadó ünnepséget azoknak a kedvéért, akik előtt titkolnunk kell a meggyőződésünket, azután pedig a család részvételével keresztelőt is, mert az is fontos. Igyekeztem nem kimutatni kritikámat, mégis észrevehettek valamit, mert sietve hozzátették: Hiszen így megadtuk a császárnak, ami a császáré, és Istennek is, ami az Istené. Ez sajnos tévedés. Jézus szava effélét nem sugallhat. Ez a kijelentés annak az apának a magatartásával fér össze, aki serdülő lányának elmagyarázta a hatvanas években, miért íratta be az iskolai hittanra minden évben, pedig a templomi hitoktatás színvonalasabb volt. Az én mulasztásom miatt senki ne mondja Mindszentynek, hogy lám, már senki sem Íratta be a gyermekét hittanra. És ezzel a következetességgel meggyőzte a lázadó, de a hiteles élet előtt meghajló fiatalt, pedig ez, tudjuk, csöppet sem könnyű. Mi volt ebben a császáré? - kérdezhetjük. Úgy gondolom az, hogy ez az apa Magyarországon maradt, magyar állampolgárként élt, tisztességes munkával adózott a „császárnak”, sosem áltatta magát olyasmivel: majd bolond leszek tönkretenni magam „ezeknek”! A lojalitással elment egészen addig, ameddig meggyőződése engedte. De tovább egy lépéssel sem. így adózik a mai császárnak, a mai politikai viszonyoknak is evilági feladatai lelkiismeretes elvégzésével. Istene egyetlen volt, lesz és marad, és így a világot, a teljes valóságot is csak hite fényében értékeli. Megalkuvás nélkül.
