A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)
1993-09-01 / 9. szám
398 KATOLIKUS ÜELKlStqi TÁJÉKOZTATÓ mint későbbre várta ezt az eshetőséget. Ezt olvastam ki minden, különleges felhatalmazásomat meghatározó dokumentumból. A papok közül sokan olyannyira meg voltak győződve a vég elkerülhetetlenségéről, hogy ügyeik mihamarabbi elintézését követelték. A szóbeli megállapodásokat írásban kívánták rögzíteni, azzal indokolva sietségüket, hogy rövidesen talán hiányolniuk kell. Gyakran hallottam az egyházi hierarchia magasabb köreiben is hasonlót. A társadalom is szinte „várta" ezt a pillanatot. Némelyek érezhetően csalódottak voltak, hogy „még nem" vagyok börtönben. Újra meg újra felröppent a szóbeszéd. Ki terjesztette ezeket, nem tudom. Egy-egy templomba bemenet számtalanszor láttam síró embereket. Börtönre predesztináló légkörben kellett tehát dolgoznom. Megadtam-e magam ennek? A lelkemben mindenre felkészültem. Azonban úgy akartam dolgozni, hogy ez a vég - ha el kell jönnie - akkor is minél később jöjjön. Kormánykörökből nem egyszer a szememre vetették, hogy mártír akarok lenni. Messze állt tőlem ez a gondolat, bár nem zártam ki az eshetőséget. Munkám kezdetétől azonban az volt az álláspontom, hogy a lengyel egyház túl sok vért veszített már a német koncentrációs táborokban ahhoz, hogy meggondolatlanul rendelkezhessen a megmaradt papok vérével. A mártírium, kétségkívül, nagyon megtisztelő, de Isten nemcsak a vértanúság útján vezeti egyházát, hanem a mindennapi apostoli munka útján is. Igaz, az volt a véleményem, hogy másfajta mártíromságra van szükségünk - a munka, s nem a vér mártíromságára. Hogy erről menynyire meg vagyok győződve a mai napig, arra a legjobb bizonyíték, hogy ezt ismételtem a papság előtt minden alkalommal. Ezt az elvet, mint a lengyel egyház vezetésének fő gondolatát, Rómában is kifejtettem a Szentatya és msgr. Tardini előtt. (...) Miért törekedtem a Megállapodás megkötésére? (...) Minden lehető módon meg kellett állítani ezt a lelki vérszegénységet növelő folyamatot, hogy vissza lehessen térni a normális élethez, amely elengedhetelen nemzetünk és egyházunk fejlődéséhez, és amely annyira hiányzik a mai Lengyelországból. A lengyel egyház, 150 évig tartó rabság és vegetálás után alig kapott tizenegynéhány esztendőt. A hitleri megszállás az épphogy elkezdett munkára rettenetes csapást mért. Oly sok elmaradt tennivalónkra alig készülhettünk fel. A papi szemináriumokba fiatal profesz- szorok kerültek, a katolikus újságok éppen hogy megalakították szerkesztőségüket. Frissen épültek újjá vagy renoválás alatt álltak templomaink, új plébániákat alapítottak, katolikus iskolákat kezdtek építeni. A papság, bár látható módon emelte munkaszínvonalát, régi vagy átvett módszerekkel
