A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)
1993-07-01 / 7-8. szám
A SZÍV - 1993. JÚLmS-nuqUSZTUS 351 A várudvaron álló tömeg figyelmét mindezek az események annyira lekötötték, hogy senki sem vette észre, milyen csodálatosan szép az este. A nap nyugaton leáldozóban volt; az ég tiszta és mély, kék tengerében néhány vékony felhőcsík úszott. Házakon, fákon, embereken szelíd, enyhe esti fény ömlött szét. Ettől a fénytől övezve páratlan szépségűnek látszott minden, ajándéknak, kegyelemnek. Azt sem vették észre az emberek, hogy fönn a kék égen egy kis fekete pont mozog, és csattogása ezüstös esőként hull a földre. Csak egy kisfiú, a pék fia rángatta meg az anyja kötényét: „Nézd, anyu, egy pacsirta!" A gyerek jól látott. Nyár végén pacsirtaszó Máriavár fölött kétségkívül nagyon szokatlan tünemény volt. De a kis pékfiún kívül mégsem figyelt senki sem a pacsirta énekére. Most azonban hirtelen egy másik hang hallatszott felülről, amelyre már lehetetlen volt föl nem figyelni. „Buppán, buppán" - szólalt meg a háztetőről egy bagoly mély huhogása. A várkápolna tornyában persze tanyáztak baglyok, de hogy egyikük világos nappal megjelenjék a városban és borzongató hangját hallassa, az elképesztő volt. Minden szem fölfelé fordult, hogy a bagoly után kutasson. Igen, ott ült az egyik legmagasabb ház ormán. Rendkívül nagy, sötétbarna madár volt, nagy szemével pislogott, szárnyával csapdosott, és megint nyomatékosan huhogott egyet. Közvetlenül alatta egy denevér függött fejjel lefelé, lábával kapaszkodva. Szárnyát emelgette és szintén hallatta hangját: „Cik-cik!" De a legfurcsább volt egy harmadik látogató jelenléte az oromzaton. Az emberek nem hittek a szemüknek. Mégis hinniök kellett, mert a fülük megerősítette, amit a szemük látott. „Kvák" - hallatszott felülről. A kis állat a bagoly lábánál - egy béka volt! „Kvák" - ismételte Kvák. Igen jó hangulatban volt, és már egészen hozzászokott, hogy Uhu karmai közt utazzék a levegőben, bár kezdetben alapos aggályai voltak az utazás ilyen módja felől. „Béka! - Varangy! Bagoly! - Denevér!" - lármáztak össze-vissza az emberek. Az egész udvar felbolydult. Nolibáb királyné kővé meredve ült a trónján. Amennyire kövér testétől tellett, behúzódott a trónszék sarkába, mintha el akarna tűnni benne. Rámeredt az oromzaton a három állatra, levegő után kapkodott és rekedt kiáltás préselődött ki a torkán.
