A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)

1993-07-01 / 7-8. szám

A SZÍV - 1993. JÚLIUS-AUgUSZTllS

341

Robit király görcsökben fetrengve meghalt, és Adi királynét máglyán elégették, Nolibábnak nem volt egyetlen nyugodt éjszakája sem. Annyira vágyott az uralkodásra, annyi előrelátással dolgozta ki és vitte keresztül tervét - és csakugyan, úgy ment minden, mint a karikacsapás. De mikor úgy látszott, hogy minden a legnagyobb rendben van, jöttek ezek az éjszakák! Az álmaikkal! Alighogy behunyja a szemét, ott áll előtte Robit király és szomorú szemével rátekint. Aztán meg Adi jelenik meg mellette sápadtan. Pedig hát halottak, nem jöhetnek. És mégis meglátogatják, minden éjjel! És azután ez a fiú, akit Oren mindig „varangyának hív! Tizennégy éve színét sem látta, de álmában jön, jön feléje, egyre közeledik, villogó nagy karddal. Eljönnek-e ma éjjel is?...

Nolibáb kétségbeesetten kapott a fejéhez mind a két kezével. Aztán mégis összeszedte magát, fölvette az asztalról a lámpát és hálótermébe ment.

Gondosan bereteszelte az ajtót, levette arannyal hímzett fekete selyemszoknyáját, és hosszú hálóingében lefeküdt a széles, magányos ágyba. Mindig nehezen tudott elaludni, mert félt az álmoktól. Ma este is sokáig forgolódott, míg végre röviddel éjfél előtt elszenderedett.

De hamarosan felriadt. Jól hallott? A kandalló felől kapirgáló zaj hallatszott. Csak nem mászott be valaki vagy valami a kéményen keresztül a szobába? Hirtelen szárnycsapásokat hallott a sötétben, azután egy hangot: „Cik, cik, cik!"

Nolibáb rémültem ült föl az ágyban.

„Denevér!" - sziszegte a foga között.

Alighogy kimondta, az állat már éppen az orra előtt repült el. Utálkozva érezte, hogy szárnyával megérintette a homlokát.

Nolibáb gyűlölt minden állatot és félt tőlük. Most, az éjszaka kellős közepén, egyedül a szobában egy denevérrel - ez túl sok volt neki. Kiugrott az ágyból, lehajolt, fölkapta egyik nagy papucsát, és a sötétben vadul üldözni kezdte. De a harc egyenlőtlen volt. A denevér a sötétben kitűnően tájékozódott, Nolibáb ellenben alig tudott kivenni valamit. így minden csapás csak a levegőt érte, az állat viszont újra meg újra súrolta röptében a haját, nyakát, arcát, karját, hátát, úgyhogy az utálattól és iszonyattól már egészen odavolt.

Végre az ablakhoz szaladt és felszakította, abban a reményben, hogy a denevér kimenekül a szabadba. De ahogy kinyitotta, rémült kiáltással hőkölt hátra. Egy óriási bagoly éppen akkor telepedett hangtalan