A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)

1993-07-01 / 7-8. szám

A SZÍV - 199J. JÚLIUS-AUQllSZTllS

339

ERMl 21. Nemeshegyi Péter

U

gyanezen az estén Máriavárban Oren király és Nolibáb királyné az emeleten a királyi nagyteremben ült, gondolataikba merülve.

Oren király arannyal hímzett mélyvörös háziköntöst hordott. Előtte, mint mindig, öblös boroskancsó, és egyik serleg bort a másik után öntötte le a torkán. Rosszkedve volt. Különben is ritkán lehetett jókedvében találni, de ma délután különösen elégedetlen volt mindennel. Nem utolsósorban a kövér Nolibábbal, duzzadt arcával, állandó veszekedésével, minden kedvességet nélkülöző viselkedésével. Oren majdnem keserűen fölnevetett, amikor Nolibábbal kapcsolatban a „kedvesség” szó eszébe jutott. Két egymással ellentétesebb fogalmat valóban nehéz lett volna elképzelni.

„Bestia - dörmögte vöröses szakállába. - Csak megszabadulhatnék tőle!” A király igyekezett ugyan kárpótolni magát a házasélet hiányzó örömeiért mindennapos tivornyával. De ez sem szerzett neki olyan gyönyörűséget, mint azelőtt. Amikor az érzékek mámora elmúlt, ásító üresség maradt utána.

„Nyomorúság, kész nyomorúság" - morfondírozott Oren király, és mohón felhajtott még egy serleg bort. Tovább töprengett, eszébe jutott fiatalkora, amikor ott gazdálkodott hatalmas birtokán az északi megyékben. Bőséges volt a termés minden évben; a pompás lovak szépen szaporodtak. Akkor nem volt annyi gond, mint most a királysággal. A fekete gárda nélkül a trón nem volt biztonságban, de a gárda már teljesen elvadult. Mindig újabb rablóhadjáratokat kellett engedélyezni nekik, mindig új kegyetlenkedésre alkalmat adni, mert ez volt a szórakozásuk. A népet pedig ez mindig jobban ingerelte. Oren érezte a gyűlölködő pillantásokat, amikor a fekete gárda kíséretében átlovagolt a vidéken. Ezért még jobban rászorult az oltalmukra, és még jobban ki volt szolgáltatva nekik. Megállíthatatlan körforgás.

„Az ember el se tudja képzelni, mi lesz ennek a vége!” - rágódott magában Oren király, és düh marcangolta a szívét. Horgas, vörös orra még pirosabb lett, jobbjával szakállába túrt. „Ez az átkozott korona úgy nyom!" - gondolta mérgesen, letépte fejéről a vörös sapkát a koronával, és a márványasztalra hajította, hogy csak úgy csörrent.

Nolibáb királyné, aki hímzésével a szoba túlsó végén ült, összerezzent. Ő is igen rossz hangulatban volt aznap. Egész délután gyötörte és