A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)
1993-07-01 / 7-8. szám
A SZÍV - 1993. JÚLIUS-AUGUSZTUS 311 kában akarta is, tudta is az ország érdekében latbavetni. (Igaz, hogy az első világháború előtt, egészen 1913 júniusáig, még ő is a monarchia destruá- lóival volt egy pártban). Szomorú valóság, hogy a nemzetközi fejlemények fatális félreismerése legtöbbször még a második világháború után is jellemezte közéletünket. Itt lép be a képbe Barankovics - ha szabad egy találó anglicizmussal élni. Ő ugyanis azokhoz a kevesekhez tartozott, akik történelmünk legszebb korszakának, a reformkornak hagyományait folytatták, dacolva a huszas és harmincas évek stílusával, melyet a regényíró Surányi Miklós szégyenkezve provinciálisnak, az irodalomtörténész Szerb Antal (ódiva- tosan) csak neobiedermeiernek, a „Három nemzedék” Szekfűje pedig disznótori színvonalnak és neobarokknak nevezett. Ebbe a közéletbe hozta magával Barankovics azt, aminek leginkább voltunk híjával: műveltséget (a teológiában s a filozófiában is), a magyar történelem ismeretén alapuló külpolitikai szemléletet, és hogy nem voltak politikai illúziói. Ez jellemezte őt a háború alatt is, amikor a Magyar Nemzet főszerkesztője, és a háború után, amikor a néppárt elnöke volt. Ha az ember visszagondol Barankovics mély vallásosságára, elvi következetességére és politikai Ítélőképességére, azt hiheti, hogy akik nevelték és tanították, mintha Széchenyi intelmeit követték volna, hogy mit kell egy politikus-növendék tudatába beoltani: hogy a szegényeket mindenekelőtt anyagilag kell fölemelni, hogy reformot nem erőszakkal, hanem csak meggyőzéssel lehet tartósan megvalósítani, és hogy a magyarság sorsára döntő hatást gyakorolnak külpolitikai tényezők. Barankovics abban is Széchenyi tanítványa és a reformkor „klasszikus újságírásának” az örököse volt, hogy báró Kemény Zsigmond és Csengery Antal útját járva tartózkodni tudott az újságírók főbűnétől a nemzeti önhízelgéstől és önáltatástól. Hogy pedig nemzeti hagyományainktól és egyháza iránti hűségétől egy pillanatra el nem tántorodott, azok is elismerik, akik különben fenntartással nézték, hogy szociális és egyházi ügyekben mindig a reformokhoz húzott. Ezzel kapcsolatban kell rámutatni, hogy ha rajta múlt volna, hogyan kísérelte volna meg a római katolikus egyház és a kommunista állam viszonyának rendezését. Ezt illetően a háborút követő években a nézetek eltértek egymástól. Ma közismert, hogy a budapesti Állami Egyházügyi Hivatal semmivel nem állt kevésbé orosz irányítás alatt, mint a kijevi vasútigazgatóság, s hogy az oroszoktól lényeges kérdésben nem lehetett tartós engedményt kapni.
