A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)
1993-07-01 / 7-8. szám
A SZÍV - 1993. JÚLIUS-AUgUSZTUS 303 Ez a probléma is olyan, mint életünk sok más jelensége. Lehet, hogy csak ebben az imaszándékban találkozom vele. Rájövök, hogy a rendezett körülmények között élők kötelessége a „szeretet és igazságosság ihlete” tettekkel emberi körülmények közé segíteni azokat, akiknek ez nem adatott meg. Lehet, hogy személyesen találkozom egy menekülttel, akin anyagilag segíthetek, állást szerezhetek neki, vagy átmenetileg szálláshoz juttathatom. Az is lehet, hogy politikai döntési helyzetben vagyok. Akkor a kérdés komplex megoldását kell segítenem. Erre is érvényes tehát, azt kell megtennem, ami módomban áll, és ott, ahol vagyok. (Harrach Péter) M ielőtt „A SZÍV" májusi számában a gyerekektől azt kértem volna, hogy minél többen írjanak a pörbölyi baleset amputált lábú, kórházban fekvő kis sérültjének, komoly pszichológiai kételyeim támadtak: szabad-e általános iskolás korú gyerekeket ilyen megrendítő eseménnyel, az élet sötét oldalával szembesítenem? Azután úgy döntöttem, ha a balesetet és következményeit egy tíz éves gyereknek el kell tudni viselni, akkor a többi hasonló korú gyereknek el kell tudni viselni azt, hogy tudomást szerez róla. A következő cikk talán hasonló kételyt ébreszt az olvasókban. Hiszen arról is szól, hogy a menekülttábort magyar fiatalok keresik fel, egy magyar család pedig menekülteket lát vendégül. A gyerekek, fiatalok óhatatlanul részesei lesznek ilyen módon valaminek, ami igazán nem gyerekjáték. Szabad-e, helyes-e, nem káros-e az ilyesmi? Úgy gondolom, hogy az élet nehézségeit, betegséget, szenvedést, háborút, nyomort, halált nem tarthatjuk távol gyermekeinktől. De egyáltalán nem mindegy, milyen módon talákoznak velük. Ha olyan családban, olyan környezetben élik meg, ahol a részvéttel szinte egyidőben ébred a segítés szándéka és gesztusa, akkor a gyerekek példát látnak arra, hogy a passzív részvét, könnyes együttérzés nem elég. Mert ezer és ezer módja van a tevékeny segítségnek. Észreveszik azt is, hogy a szenvedő számára gyakran a másik ember nagyobb támasz, mint az adomány. Mert a másik megbecsülésére, biztatására, türelmére, érdeklődésre, szeretetre van szüksége. Ez pedig még a legnehezebb körülmények közt is adható, osztható. Arra biztatom Olvasóinkat, ha egyetértenek velem, nyugodtan adják gyermekeik kezébe a következő cikket. (B.E.)
