A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)
1993-06-01 / 6. szám
282 KKTOWKSIS LT.LXJSiqi ‘TÁjt'KOZTíA.'IÓ risztiával viszonozhatjuk. Ezért a kenyértörés, az úrvacsora az egyetlen méltó válasz is az Isten sóvárgására, aki azon a bizonyos estén, „szenvedésének előestéjén" vágyva vágyott velünk elkölteni ezt a húsvéti vacsorát. Ő, aki földi életében is gyakran ült egy asztalhoz vámosokkal és bűnösökkel, most bennünket hív meg az Elet Kenyerére, soha meg nem szűnő örömlakomára, véget nem érő hálaadásra. JÚNIUS 20. - ÉVKÖZI 12. VASÁRNAP Jer 20,10-13; Róm 5,12-15; Mt 10,26-33 Sokkal többet érünk a verebeknél A jó és rossz metszéspontjában, ég és föld gyermekeként az idő és örökkévalóság keresztjére feszülve Jeremiás sem érezhette magát igazán jól. Az ember drámája, hogy hol nagyságát, hol nyomorúságát tapasztalja meg. Amikor nagyságát látja valóságosabbnak, könnyen sodródik olyan tévutakra, mint Nietzsche ember- feletti embere, aki azután Dosztojevszkij hőseként képtelen mégis elviselni a bűntudatot, s így nyomorúságában addig vergődik, amíg rá nem talál a kiengesz- telődés útjára. Nemcsak a próféta, vagy a drámák és regények hősei vergődnek így, hanem minden ember. Mindenkit megdöbbent az ártatlanok szenvedése. Sőt, ha fölkészületlenül ér minket egy ilyen próbatétel, meginoghat a hitünk is. Ilyen időkben vigasztal a gondviselő Isten jóságának átélése. A hajunk szála is számon van tartva a mennyben. Semmiképpen nem hiba ezért, ha naponta észrevesszük és megköszönjük Istenünk gondviselő jóságának lépten-nyomon megtapasztalható jeleit. Ha a virágillatban, egy kezünkbe simuló gyerekkéz megismételhetetlen puhaságában, egy el nem felejtett évforduló megünneplésében, egy régi vágy már nem is remélt beteljesülésében tapasztaljuk és köszönjük meg ezeket. Az ártatlanok szenvedése nem szűnik meg az ilyen apró isteni figyelmességek következtében. Azt a szenvedést azonban nem Isten okozta az ártatlanoknak, („így a halál minden ember osztályrésze lett.") Amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem. Ez volt az Isten egyetlen lehetséges válasza az ember szabadságából következő tragédiájára. Mi sem tehetünk többet, mint hogy egészen rábízzuk az ártatlanul szenvedőket. Neki gondja van a verebekre is, hogyne lenne gondja kedvenceire, a mi szeretteinkre, különösen, ha ártatlanul szenvednek és szenvedésük a tehetetlenség keresztjére feszít minket is. Csodaszámba menne azért persze, ha ebben a helyzetben mi is el tudnánk énekelni Jeremiással az Úr dicséretét: Énekeljetek az Urnák! Dicsőítsétek őt, mert kiszabadította a szegények lelkét a gonoszok kezéből.
