A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)
1993-05-01 / 5. szám
220 XisszíV" - sztXsrjftXpsvoqAx Gyöngéden a kutya fölé hajolt, hogy megvizsgálja a nagy sebet. Ahogy jobbjával az elülső lába után nyúlt, az állat nedves nyelve hízelegve nyalta végig az ujját. Ermi szívét kimondhatatlan melegség öntötte el. Fejét a kutya puha bundájához szorította. „Drága Mondorom - mondta dédelgetve -, kedves kiskutyám! Ne félj! Nem hagylak meghalni! Meggyógyítalak." „El kell állítani a vérzést - gondolta magában -, különben elvérzik szegény. Erősen el kell kötni. De hogyan? Mivel?" Gyors elhatározással sebesült bal kezével jobb ingujjához kapott. Egy rántással vállból leszakította. Az ócska vászon nem tanúsított nagyobb ellenállást, de még így is akkora fájdalmat okozott neki az erőfeszítés, hogy egy pillanatra elfeketedett előtte a világ, és a homlokát kiverte a veríték. Összeszorította a száját, és az ingujjal körültekerte Mondor lábát. Jól megszorította a kötést, és feszülten figyelt a sebre. A kötésén nemsokára pirosán ütött át a vér, de nem folyt tovább. Ermi megkönnyebbülten sóhajtott. „így már rendben lesz. Neked jó erős természeted van, kedves Mondorom - biztatta a kutyát, és megsimogatta a fejét. - A fejedre kapott ütésből is meggyógyultál. Márpedig én is vagyok olyan jó orvos, mint ez az Ogyik, akiről nem tudom, mi lett belőle. Mindenesetre azt hiszem, egyelőre vége az erejének." Ermi fölegyenesedett. Egy kicsit bizonytalanul állt a lábán, hiszen ő is sok vért vesztett. Bal ingujja egész piros volt, és a keze fején háromnégy vörös csík húzódott: vérnyomok. De úgy látszott, hogy a vérzés elállt. „Ha egy darabig nem mozgatom a karom, hamarosan rendbejön" - mondta hangosan, mert észrevette, hogy Mondor aggódva nézegeti véres karját. Körülnézett. A vidék egészen megváltozott. Ermi emlékezett, hogy egy hegyen kellett átmásznia és egy völgybe leszállnia, hogy Ogyik úr várához jusson. De hegynek most nyoma sem volt. Ermi és Mondor enyhén emelkedő lapos fennsíkon állt. A fakó alvilági fényben nem lehetett messzire látni, ráadásul a levegőben nehéz köd úszott. „Hát Mondor - szólt Ermi a kutyához -, nem állhatunk itt örökké. Különben is elég sivár egy tájék. És odafönn még van egy kis intéznivalóm. Máriavárban, tudod? Nem mint bosszuló angyal, nem ám! De Oren és Nolibáb dolgát mégsem lehet úgy hagyni, ahogy van. Miután ez az Ogyik most, azt hiszem, egy időre kimarad a játékból, biztosan
