A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)
1993-05-01 / 5. szám
A SZÍV - 1993. MÁJUS 20S Bátorság és kereszténység A zt mondják, a fiatalság nem érdem, hanem állapot. Tegyük hozzá, kellemes állapot, sőt, ahogy az idő múlik, egyre kellemesebbnek tűnik. Negyven fölött az ember arra is rájön, hogy miért. Innen már látszik az út vége, onnan még nem. Ez önmagában nem is olyan kellemetlen, különösen, ha hiszem, hogy az út valahová vezet. Amit irigyelhetünk tőlük, az a gazdagságuk: rengeteg idejük van. Nemcsak értelmes és fontos dolgokra tartogatják, osztják be, hanem csacska- ságokra pazarolják. A végtelen-idejűség élményét irigylem tőlük. No meg a lendületet, a gondtalan könnyedséget. Ha érdekelné őket, nekik is lenne irigyelnivalójuk: az öregedő felnőttek tapasztalata, megfontoltsága, bölcsessége. De ők fölényesen érdektelenek. Nekünk sem marad más hátra - tanulva tőlük - mindezt szótlanul és bölcsen figyelmen kívül hagyni. Illetve - félre téve a tréfát - imádkozni értük és aggódva figyelni sikerül-e „bátran tanúságot tenniük Krisztusról". Visszaemlékezve gyermek- és ifjúkoromra, látom, hogy a gondos talajművelést a Magvető előtt egy lelkes fiatal pap végezte, elsősorban személyre szóló lelkivezetéssel. (Ebben ma igen nagy hiány van.) A vonzó légkört pedig az a csapat adta, amelyikkel együtt ministráltunk, kirándultunk és moziba jártunk. A mai keresztény fiatalok környezetében talán egyetlen lehetőség a bátor tanúságtevő barát. Arról nem is szólva, hogy a tanúságtevő jellemét is formálja ez a kapcsolat. A bátorság a keresztény élet egyik lényeges eleme. A bátor ember nem kispolgár, nem törekszik kényelmes biztonságra. A bátor kockáztat. Néha a legtöbbet, az életet. Néha a sikert, az elismerést, a karriert. Ez nem kevés. Ehhez is nagyvonalúság kell és bizalom a Gondviselésben. A misszós imaszándék a nőket említi. A fiatalok, az idősek és a nők külön figyelmet érdemelnek. Minden lényeges feladatnál ugyanis - egyházban és társadalomban egyaránt - az aktív korban levő férfiakra gondolunk. Korunkban a nők legnagyobb vívmánya egyben legnagyobb tragédiájuk is. Nemcsak jogaikban lettek hasonlóak a férfiakhoz, hanem másban is. Pedig nekik különbözniük kellene. Saját hivatásuk van, ezt kell megtalálniuk és megélniük családban, társadalomban, egyházban. A magyar társadalomnak is nagy szüksége van arra, hogy legyenek, akik megfogalmazzák és öntudatosan vállalják azt a női eszményt, EGY HÍVŐ VILÁGI SZEMÉVEL
