A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)

1993-03-01 / 3. szám

124

•KisszíV" - sz'L^ijÁviosvogÁai

sen szomorú volt egyszerre.

„Édesanyám, hol vagy?” - ez a gondolat töltötte el. Alig vette észre, hogy a másik ismét beszélni kezdett:

„Minden vasárnap magukkal vittek a várkápolnába misére, utána pedig a trónterembe. Apád elfoglalta trónját, anyád a kisebb trónuson ült mellette, és a térdére vett téged. Az országnagyok pedig hódolni jöttek."

Ermi összerezzent. Kutatóan nézett Ogyik úr furcsán mosolygó

arcába.

„Trónterembe? Apám és anyám trónon ült? Hol?"

„Természetesen Máriavárban."

„Máriavárban! - kiáltotta Ermi. - De hiszen akkor az én apám..."

Képtelen volt folytatni.

„Hát persze. Robit király volt az apád, az anyád pedig Adi királyné" - mondta nyugodtan Ogyik.

Ermi arcából kifutott minden szín. Visszaemlékezett arra, amit az emberek beszéltek a faluban. Hogy Robit királyt a felesége megmérgezte, utána az asszony a törvény előtt mindent beismert, és kivégezték.

„Robit király! Akit megmérgezett a felesége! Az én, az én..."

Kimondhatatlan kétségbeesés szorította össze a szívét, és vad zokogás fojtogatta. Fejét két kezébe temette. Szerette volna, ha abban a pillanatban meghal.

„No, no - hatolt a fülébe Ogyik úr csitító hangja -, így beszélik odafenn. Ez a történet hivatalos változata. De én megmondtam neked, hogy mindent a tudtodra adok, amit tudnod kell. Azt, hogy valójában hogyan is történt."

Olyan nyomatékosan mondta ezt a „valójában"-t, hogy Ermi fölkapta a fejét a kezéből, és fürkészve nézett rá.

„Hogy valójában hogy történt? Szóval nem úgy történt, ahogy a vidéken beszélik? Hát akkor hogyan?"

Megkönnyebbülést és ugyanakkor roppant nyugtalanságot érzett. Alig tudta kivárni, amíg Ogyik úr megint megköszörülte a torkát és lassan beszélni kezdett.

„A következőképpen: apád, Robit király, jó ember volt. Túlságosan jó. Kétségbeejtően. Az odafönti világot, ahol nekem is van egy kis szavam, ilyen jósággal nem lehet kormányozni. Ezt neked is be kell látnod, ha oda