A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)
1993-03-01 / 3. szám
108 Q&UÖLIXmS L'LLXJS'tqi TÁJ'LIQDZTATÓ Azért mégsem maradtok eredmény nélkül ezek a „levegővételek"... Ha egy lelki fejlődés útját nem is lehet pontosan visszaadni, néhány lépcsőfok kirajzolódik előttem. Szinte fordulópontot jelentett az a gondolat: Isten nem kívánhat értelmetlen áldozatot. Ha én annak érzem, az rajtam múlik, bennem van a hiba. Nagy hatással volt még rám egy hasonlat, amit egy imáról szóló könyvben olvastam: a vízben fuldokló nem tudja magát a saját hajánál fogva kihúzni, sőt addig más sem tud rajta segíteni, amíg abba nem hagyja a kapálózást. Tehát fel kell adnom azt a hiábavaló küzdelmet, amit önmagommal és körülményeimmel folytatok, és Istentől kérni és várni a megoldást. Ehhez azonban szorosabb kapcsolatra van szükség: nem elég a vakondok időszakos levegőhöz jutása, ehhez legalább olyan kapcsolat kellene, mint a szőlőtő és szőlővessző közötti... Megpróbáltam a napirendembe illeszteni a napi áldozást, de ez is csak többszöri nekibuzdulás után, évek múltán sikerült. A gyakoribb gyónást is szükségesnek láttam, lelkiatyát is találtam. Lassan megnyugodtam. Már nem lázadtam. Lejjebb adtam az elvárásaimat, időnként már eljutottam a békességhez. Próbáltam elfogadni minden nehézséget, Istent szolgálni családom szolgálatán keresztül. Közben kellőképpen sajnáltam magam, így mindent összeszorított foggal, valamiféle elszánt mártíromsággal tettem. Aztán sorra kerültünk a „házas hétvége lelkigyakorlaton", és itt szembesültem azzal, hogy hivatásom lenne életemmel másokat Istenhez vonzani, és hogy a savanyú, keserű, „izzadságszagú" példa nem lehet vonzó... Ekkor került előtérbe az örömre, derűre való vágyódás, törekvés, és ami erre új esélyt adott, az a megnyílt perspektíva, hogy végre a közös tehernek férjemmel „vállvetve" tudunk nekifeszülni. Talán az utolsó nagyobb lépcsőfoka bizalom volt. Amikor lassan ráébredtem arra, hogy önmagam helyett egyre inkább Istenre építhetek, számíthatok (a Szentírás tele van Isten biztatásával!), megtaláltam helyemet, hogy én csak „munkatárs" vagyok, sem erőfeszítéseim, sem mulasztásaim jelentőségét nem szabad túlértékelnem, egyszóval „nem az én vállamon forog a világ". A súlypont egyre jobban átkerült rólam - Istenre, ez tud igazán felszabadítani; derűt, békét, nyugalmat adva alapnak, amit a felszíni hullámzások (nehézségek, kellemetlenségek, hangulatok stb.) nem tudnak elmozdítani. Hiszen ma is előfordul - ha sokkal ritkábban is -, hogy B. nagyon nyugtalan vagy dühöngeni kezd, és néha én is elveszítem a türelmemet, de már nem kerülünk „ördögi körbe", mert rövid időn belül el tudok jutni oda, hogy újra átöleljem, segítsek felkelteni benne is a vágyat a szeretet és békesség után, amire neki is alapvető igénye van. 16 év múlt el... Ma már láthatóak a szenvedés gyümölcsei. A kényszerű beszűkülés, a mélyben rejtőző „farkasok" elszabadulása mind-mind Isten felé kergettek... Most már élvezem, hogy közelebb juthattam, és érzem, hogy ez nemcsak nekem jó, hanem adhatok ebből másnak is. Sok szülőnek van problémája
