A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)
1993-03-01 / 3. szám
A SZÍV - 1993. MÁRCIUS 107 A szenvedéstől az örömig A történet a következő: gyermektelen házaspár az ilyenkor szokásos módon kezdi „beszerezni" gyermekeit. A másodikat, a két és fél éves kisfiút nagyothallóként, s rossz körülményei miatt, a fejlődésben elmaradottként vállalják. Fokozatosan derül ki, hogy lelkiismeretlenség miatt téves a diagnózis: nem hallássérülést, hanem értelmi fogyatékos a gyermek... Az édesanya meséli tovább a történetet: HA JÉZUS A CSALÁDFŐ Az első években szinte pokollá vált az életünk. B. otthon is tört-zúzott, de ennél rosszabb volt, amikor emberek közé vittem, csak szégyenkezhettem miatta: kikapta a kezükből az újságot, az ennivalót, a játékot. Teljesen irány (thatatlan volt, és a legkisebb akadálytól is dührohamot kapott. A legcslegrosszabb mégis az volt, hogy belőlem is indulatkitöréseket váltott ki, és miközben önuralmamat veszítve ütöttem vagy ordítottam vele, belül a lelkem zokogott: „mit csinálsz, te vadállat?” ... Egészen beszűkült az életem, nem mertem sehová sem menni vele, és hívni sem mertem senkit. Egyáltalán nem volt időm magammal foglalkozni: se szakma, se olvasás, se szórakozás. Barátaim, ismerőseim jószándékúan próbáltak figyelmeztetni, hogy túlságosan sok energiába kerül egy ilyen problémás gyerek; közben szüleim és testvéreim is azzal oltogattak, hogy tönkremegy az egészségem és az idősebb gyerek is. Nem láttam kiutat ebből a helyzetből. Hiszen a másik gyermeket éppúgy veszélyeztette volna a „rossz” testvér eltűnése az életéből, mint a jelenléte. (Velünk volt, mikor az öccsét elhoztuk az intézetből, és magáról is tudta, hogy hasonló módon került hozzánk.) Másrészt biztosan éreztem azt is, hogy nem lennék képes elviselni azt a gondolatot, hogy visszadobva B.-t a teljes érzelmi clhagyatottságba, újra „lelki süketté és vakká” válna, mert nem tud szeretet nélkül élni... Odáig ugyan eljutottam, hogy hajlandó lennék feláldozni az életemet, ha Isten ezt kívánja tőlem, de rettenetesen kihozott a sodromból az értelmetlen áldozat, hogy értelmetlenül pazarolom el az életemet... Közben a férjemmel is problémáim voltak, elkeserített, hogy hiába közös a vállalásunk, nem kapok elég segítséget tőle, rajtam van a terhek legnagyobb része. De minél jobban hadakoztam, ő annál jobban „begombolkozott” - mint a vándor a Szél és a Nap meséjében. Azt hiszem, ezt a korszakomat egxj hasonlattal szemléltethetem a legjobban: olyan voltam, mint egy vakondok, eltemetve a gondok és bajok alatt, és csak néha jöttem ki a napfényre és levegőre (amit egy-cgy mise, Hit és Fény találkozó vagy lelkigyakorlat jelentett), utána megint az eltemetett állapotba kerültem vissza.
