A Szív, 1992 (78. évfolyam, 5-12. szám)

1992-06-01 / 6. szám

282

‘KA'TOLI'KZIS L'LLXtSiqi TÁjiKOZTATÓ

BETEGEKNEK, SZENVEDŐKNEK

II. János Pál Az emberi szenvedés keresztény értelmezéséről c. körlevele alapján: Rózsa Elemér

Az irgalmas szamaritánus

„Az irgalmas szamaritánus példabeszéde hozzátartozik a szenvedés evangéliumához” (28). Mert éppen ez az idegen, a szamaritánus bizonyította be, hogy a szenvedővel szemben érzékenyeknek kell lennünk. A két papi embernek hivatalból is segítséget kellett volna nyújtania a szenvedőnek, de ők érzéketlenek maradtak.

Mindenki, aki részvéttel áll meg szenvedő embertársa mellett, irgalmas szamaritánus. Ez a megállás ugyanis nem kíváncsiságból történik, hanem résztvevő együttérzésből: rendelkezésére akarunk állni. Mert a részvét csak kiindulópont az irgalmas cselekedetekre.

Ápolnunk kell tehát magunkban a szív érzékenységét, amely a másik ember iránti együttérzésünkről tanúskodik. A szamaritánus nem puszta megindultságból állt meg a szenvedő mellett, hanem segítséget nyújtott neki. „Irgalmas szamaritánus végül is az, aki segítséget nyújt a szenvedésben, bármilyen természetű is az.” A hatékony szeretet nem takarékoskodik, hanem önmagát adja.

Az emberi szenvedés sokféle alakban fordul elő köztünk. Ezek mindegyike szeretet után kiált. Ezzel szolidaritást vállalunk a szenvedő emberrel: „Az alapvető emberi szolidaritás, s méginkább az embertárs szeretete nem engedi, hogy a »felebarát« közömbösen menjen el mások szenvedése mellett” (29). Ez a tevékenység a történelem folyamán intézményeket hozott létre: „A vele hivatásszerűen foglalkozók számára munkaterületet alkot.”

„Vajon az orvos, az ápolónő s mások foglkozása nem az irgalmas szamaritánust idézi-e?” Itt inkább hivatásról, mint szakmáról van szó. A szaktudás fejlődése azt is bizonyítja, hogy egyre nagyobb figyelemmel és körültekintéssel állnak meg a szenvedő felebarát mellett. Elmondhatjukh: „A szamaritánusról szóló evangéliumi példabeszéd az erkölcsi kultúra s az egyetemes emberi civilizáció egyik lényegi meghatározója lett” (29). A hála és az elismerés szavai „mindazoknak szólnak, akik önzetlenül végzik szolgálatukat szenvedő embertársaik javára, önként kötelezik el magukat az irgalmas szamaritánus módjára történő segítségnyújtásra”.

Ez a tevékenység apostolkodás is: „Ezt az irgalmas szamaritánusként kifejtett spontán vagy karitatív tevékenységet hívhatjuk társadalmi munkának, de nevezhetjük apostolkodásnak is, amikor őszinte evangéliumi megfontolásból vállalják”. A Szentatya kihangsúlyozta, hogy különösen azok tevékenysége fontos, akik személyes módon is segítenek. Ehhez kapcsolódhat a családi segítségnyújtás. Sokféle módon lehet kifejezi együttérzésünket. Ezek mind „az emberi szolidaritás és a keresztény felebaráti szeretet, a társadalmi élet és a emberi kapcsolatok keretéül szolgálhatnak” (29).

Erre a szemléletre azonban már kora gyermekségüktől fogva nevelni kell az embereket, hogy felébredjen az érzékenység mások baja iránt.