A Szív, 1992 (78. évfolyam, 5-12. szám)
1992-06-01 / 6. szám
260 „XisszíV” - szzWjAotosvogAnt pr» A papokról és a napraforgóról Nagyon kölünbözőek a papok. Vannak langaléta papok, olyan magasak, hogy föl se kell állniuk a sámlira, hogy fölgyújtsák a legmagasabb gyertyát a karácsonyfán. És olyan kicsik is vannak, hogy föl kell ágaskodniuk lábujjhegyre a szószéken, hogy egyáltalán lehessen látni őket. Vannak beteg papok, pirulákat nyelnek, gyógyteákat isznak, és olyan erős papok is vannak, hogy a szarvánál fogva képesek helyben megállítani a bikát, amelyik leszakította magát a láncról. Vannak igen vézna, egyszálbélű papok és vannak kövérek. Láttam egyszer egy igen kövér papot. Leült a gyóntatószékbe és utána nem tudott kijönni onnan. Szegényke, belenyomni csak bele tudta magát, de kiszabadulni onnan már nem volt képes önnön erejéből. Kénytelen volt fölállni a gyóntatószékkel együtt, és úgy ment a templomon át, mint egy óriási teknős, aki cipeli kemény és súlyos páncélját. Némely pap olyan gyönyörűen énekel, hogy az anyókák szeretnék ott mindjárt megtapsolni, csak a templomban nem illik; némely pap meg úgy visít és bőg ének gyanánt, hogy elbújik a templom összes egere. Néha csodálatos szentbeszédeket mondanak, néha meg csak dadognak. De minden pap - magas és alacsony, vékony és kövér is - minden pap szereti az Úr Jézust. Egyfolytában Jézusról beszélnek, a hittanon, előtte és utána, esküvőn és temetésen, esőben és havazáskor. Biztosan láttatok már napraforgót. A napraforgó mindig a nap felé fordítja kerek, sárga arcát. Ahogy a napraforgó mutatja a napot, úgy minden pap meg akarja mutatni nekünk Jézust. Egyszer kissrác koromban, síró papot láttam. Üres templomban térdelt és sírt. Nem mertem megközelíteni őt. Úr Jézus előtt sírt ugyanis. Jan Twardowski atya
