A Szív, 1992 (78. évfolyam, 5-12. szám)
1992-06-01 / 6. szám
a szív - 1992. yü’síms 253 CSAK A SZÉPRE EMLÉKEZEM... Pálos Antal „Pap nekem nem kell...!” A börtönélet egy bizonyos szempontból hasonlít egy tisztes szerzetesházhoz. Szent Ignácnak, a Jézus Társasága alapítójának tulajdonítják azt a mondást: „Volo et nolo non habitat in nostra domo!” - vagyis: Akarom és nem akarom, nem lakozik a mi házunkban! Ez mindenestül érvényesül a börtönben. Hogy mi lesz a teendőm, hol és kikkel lakom együtt, hogy olvashatok-e vagy nem, írhatok-e vagy nem, ilyen ügyekbe semmiféle beleszólásom nem lehet. Sorsom, helyzetem most már minden esetben a börtönparancsnokság döntésétől függ. így történt aztán, hogy 1955 tavaszán egy napon név szerint szólítottak az emeletről a földszintre. Ott már álltak a „vason” vagy ötvenen. Orvosi vizsga következett. Ez igen gyorsan zajlott le. Mindössze két kérdés erejéig. Van-e fertőző betegsége? Van-e sérve? Ha a válasz tagadó volt, mint az én esetemben is, elhangzott a megállapítás: Alkalmas. Máris szánhattunk be a rabszállító kocsiba. A dörzsöltebb rabok már tudták, és a kocsiban meg is mondták, hogy a csolnoki rabbányába kerülünk. Igazuk volt. Csolnokon hivatásos bányászok segítségével és irányításával vagy 1200 rab foglalkozott szénkitermeléssel. A IX-es akna körül volt a gondosan őrzött, drótkerítéssekkel és őrtornyokkal körülvett tábor. Barakkokban laktunk, emeletes ágyakon. A táboron belül szabadon mozoghattunk. Mi - papok csakhamar megtaláltuk egymást. Itt volt Erős István egri főegyházmegyés plébános, aki nemcsak nevében volt jó erős. Itt találkozhattunk Ispánki Bélával, aki Mindszenty bíboros pőrében volt hatodrendű vádlott, és életfogytiglan tartó börtönre ítélték. Itt volt Udvardy Béla teológia tanár és Balázs Endre vcszprém-egyházmegyei plébános. Valami nagy előkészület vagy oktatás nem történt, másnap beszálltunk a többi rabbal együtt a kasba a IX-es aknánál és egy 1200 m-s földalatti út megtétele után elértük a XII-cs aknát, ahol a tulajdonképpeni fejtés történt. Itt, az elosztóhelyen következett a régi rabszolgavásárhoz hasonló elosztás. Az egyes brigádvezetők vizs- gálgatták az új szállítmányt, és persze a jó erőben lévőknek hamar akadt „gazdája”. De a magamfajta vékony, cingár alakok a végére maradtak, különösen én, aki akkortájt aligha voltam nehezebb 50 kilónál. Szegény Budai János bácsi, az aknász, velem ugyancsak bajban volt. Rám se néztek a brigádvezető urak. ...János bácsi, hogy a kínos helyzetet megmentse, odaszólt egy magas, szikárnak, erősnek látszó vájárnak:- Te, Jenő - mondta - vidd magaddal ezt a kis papot. Valahova őt is be kell osztani. Jenő fölcsattant:- Mit?! Majd éppen egy pappal fogok együtt dolgozni. Pap nekem nem kell! A papok mind naplopók. Mindig csak a nép nyakán éltek! Hát bizony, nem volt valami fölemelő érzés ezt hallani. Nyilván Jenő buzgó, vonalas kommunista, aki örömét leli majd abban, hogy engem megalázzon és meggyötörjön - gondoltam.
