A Szív, 1992 (78. évfolyam, 5-12. szám)
1992-11-01 / 11. szám
492 KATOLIKUS LTXKIStgi ‘TÁjtKpZ'TATÖ Nem arról van szó, hogy kritikátlanul követni kellene a kor divatját, hanem a kor nyomorúságaira, az itt és most élő emberek bajára keresni, kínálni orvoslást saját lelki és kegyelmi örökségük kincstárából. Felvetődik tehát az a kérdés, lehetséges-e, helyes-e ott folytatni, ahol negyven évvel ezelőtt abbahagytuk. Vagyis hogyan alakulhatnak most újjá úgy kereteink, hogy megfeleljenek ezeknek a követelményeknek. Nem kell-e újra átgondolnunk a szerzetesi élet alapvető struktúráját, hogy ne kelljen csalódnunk elhamarkodott restaurációs kísérleteink nyomán? Számot kell vetnünk azzal, hogy ma egy gyökeresen megváltozott világban kell hiteles és mindenki számára érthető tanúságot tennünk a kereszténység értékeiről. Könnyebbség számunkra, hogy a világegyház időközben már szembenézett ezzel a problémával. Sok szerzetesközösség magáévá tette a zsinat felhívását, amely szerint vissza kell térni az alapító szelleméhez. Tehát világosan látszik, hogy egy rend működését nem elsősorban az önként adódó lehetőségek halmaza kell, hogy meghatározza, hanem a sajátos karizma. Ezért írja elő az Egyházi Törvénykönyv 578. kánonja az alapító szándéknak és a rend hagyományainak tiszteletben tartását. Ebben az összefüggésben kiemelkedő irányelv, hogy a szerzetesközösségeknek nem a helyi egyház szerepét kell átvenniük, hanem sajátos karizma szerint kell hozzájárulniuk az egyház küldetésének kibontakozásához. Pontosan erre világít rá a II. vatikáni zsinatnak a szerzetesi élet megújulásáról szóló, Perfectae Caritatis kezdetű dokumentuma, amikor hangsúlyozza a különböző rendek részvételét az egyház életében, azonban kívánja azt is, hogy ez kizárólag a sajátos jellegnek megfelelően történjék. Azaz egy-egy rend tegye magáévá az egyház célkitűzéseit, vagyis „...a biblikus és liturgikus mozgalmakat, a dogmatika és a lelkipásztorkodás megújítását, a keresztény egységtörekvést, a hitterjesztést és a szociális munkákat" (PC 2). Viszont a dokumentum kiemeli azt is, hogy minden külső megújulást egy belső, lélek szerinti megújulás kell, hogy megelőzzön, máskülönben nélkülözzük azt a kegyelmi hátteret, amely alapja lehet életünknek, tevékenységünknek. E kegyelmi forrás hiányában valamiféle egyházi jellegű GMK-hoz vagy KFT-hez válunk hasonlóvá. Az egyházi vezetők részéről azonban bizonyos értelemben téves álláspont lenne, ha a szerzetesközösségeket kizárólag hasznossági szempontok alapján bírálnák el, és így azok csak mintegy „plébániapótlék"
