A Szív, 1992 (78. évfolyam, 5-12. szám)
1992-07-01 / 7-8. szám
A SZÍV - 1992. JÚLIUS—AUGUSZTUS 317 szülő olyan nevelő, aki elsősorban saját magát neveli és eközben neveli gyerekét. Általában a gyermek tökéletesebb nálunk. Nekünk, felnőtteknek több lelki fogyatkozásunk van, a gyerek lelke tisztább. A családi meghittség fenntartására irányuló igyekezet bennünk lanyhább, mint gyermekeinkben. Nem rendelkezünk tiszta, egyértelmű célokkal, amelyeket magunk és gyermekeink számára egyaránt követhetően kitűzhetnénk. A családi életben a szabadság és a szeretet érvényesüljön. Kevés szabály legyen. A szabályokat, azok megvalósítási módját és a megszegésükkel járó következményeket is jól át kell gondolnunk és előre meg kell beszélnünk gyermekeinkkel. Vegyük például a rendrakást. A játékok és ruhadarabok elrakása bonyolult feladat, lakótelepi lakásainkban sok esetben a felnőttnek is nehezen teljesíthető. Úgy kell ezt megkövetelnünk, hogy apránként, lépésről lépésre avatjuk be gyermekeinket, velük együtt munkálva ki a szabályok életre váltását. Ne feledjük, a helyesen értelmezett és megvalósított szabályok biztonságot és védettséget jelentenek a gyermek számára és őt szabadságra nevelik. A szabályok megszegéséért büntetés jár! Nem felesleges szigorúság ez. Ha környezetem enged szeszélyeimnek, az agresszivitásomat szeretettel viszonozza, gyerekes fontoskodásaimra csak jóságosán mosolyog, akkor romlottjellemű leszek. Nagyon fontos, hogy néha megmondja nekem valaki, hogy ne vedd olyan fontosnak magadat! Ne légy olyan érzékeny, ne okozz fájdalmat! Vannak helyzetek, amikor tele vagyunk önsajnálattal. Ilyenkor nagyon jót tehet, ha valaki megmondja nekünk vagy éppen a gyereknek, hogy ne sajnáld annyira magadat. Miért van ez így? Mert nem látjuk magunkat, a tetteinket kívülről. Elvész annak a felismerése, hogy mit is tettünk vagy teszünk. Ehhez élményszerű felismerés szükséges. Ha a gyerek megüt valakit, nem elég, hogy megmagyarázom neki, hogy az ütése fáj a másiknak. Éreztetnem kell a gyerekkel, hogy fáj, oly módon, hogy fájdalmat okozok neki. A helyes és helytelen dolgok felismerését az érzelmeinken keresztül is el kell sajátítanunk. Természetesen törekedjünk a nevelésben arra, hogy verés nélkül neveljünk, de a nevelés büntetés nélkül nem megy. A racionalizmus idejéből eredő „tévtanítás" az, hogy elég megmagyarázni a gyereknek, ha hibázott. Az embernek élményszerű felismerésre van szüksége, a hibáit illetően is. Fontos, hogy a büntetés után a kibékülés következzék. A gyerekben létre kell hozni egy olyan érzést, hogy már megint minden jó. A megbüntetett hibát pedig nem szabad újra felhozni; amit megbocsátottunk, azt egyszer s mindenkorra elintéztük! Magunkat is meg kell vizsgálnunk, hogy gyermekkorunkban átéltünk-e ilyen megbocsátást. Ha nem, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy nehézségeink vannak Isten irgalmasságát illetően. Isten mindig megbocsát, ha Hozzá megyünk. Sok ember azért nem tudja ezt belátni, mivel gyermekként nem volt ilyen élménye. Mindenkivel megtörtént már, hogy hibázott. De
