A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-02-01 / 2. szám
59 értünk." És nem fogadják el igaznak a rendkívüli eseményt, mert azt túl nagyszerűnek találják. Testvéreim, gondolkozzunk csak néhány percig! Amikor Isten elhatározta, hogy szeret minket, akkor csak valami rendkívülit, szenzációsat tehetett. Mert hiszen hogy tudta volna Isten másképp teljességében bebizonyítani irántunk való szeretetét, szűk kereteink, kicsinyes eszmevilágunk korlátainak áttörése nélkül? Amikor Isten elhatározza, hogy megmutatja, hogyan szeret bennünket, nem tehet semmi ésszerűt.Valami Őrületes dolgot tesz, a kereszt őrületét, és Krisztus a tanúságtevője ennek az értünk vállalt keresztőrületnek! Amikor Isten az emberiséggel a maga játszmáját játsza, félretesz egy olyan ütőkártyát, mely erősebb lesz minden adunál, amit csak el tudunk képzelni. Amikor meg akarja mutatni, mennyire szeret minket, olyan dolgot tesz, amit alig tudunk elhinni. Maguk az apostolok is azon a napon, mikor meglátják a föltámadt Jézust, „repestek az örömtől, és alig akarták elhinni, hogy igaz, amit látnak" (Lk 24,41). Igen, megértem, hogy az emberek alig tudják elhinni ezt a mérhetetlenül nagy dolgot, amelyet éppen Isten nagysága magyaráz, aki úgy akarta nekünk bizonyítani, hogy milyen mérhetetlen az irántunk való szeretete, hogy egy lett közülünk. (Jacques Loew) KLASSZIKUS KÖLTŐINK ISTENHITE n. Miskolczy Kálmán Vörösmarty Mihály életrajzi dátumait könnyű megjegyezni: 1800—1855. ő már a hit és a kétely között vergődik. Csalódásai, magányos gyötrelmei, különleges érzékenysége pesszimistává, majd közömbössé tették az égi dolgok iránt. Isten elérhetetlen magasságokban trónol, nem hatol el hozzá a panasz szava, büntet csak, s az irgalomról megfeledkezik. S mivel az ember létére nincs egyértelmű magyarázat, az ember vigasztalanul bolyong a sírig. „Kihez sóhajtsam kínaim ezredét? I Ki nyújt bajomban szánakodó kezet? / Ég, föld, miért nem leltem eddig I Kebleteken, ha vagyon, nyugalmat?..." (Aludjatok szép álmaim.) „ Nem csalhatott más engemet; / De megcsalt en hitem: / A nagy remények, melyekért I Most nyugtomat vetem... Imádkozz hát, kis bűntelen, / Ah mert én nem tudok; I Imádkozz angyal, értem is, I Míg összeroskadok.” (Az imádkozóhoz.) A szabadságharc után neki is bujdosnia kellett, s akkor írta a pesszimista és a nietzschei istenképre jellemző sorokat: „Most tél van és csend és hó és halál, / A föld megó'szült; / Nem hajszálanként,
