A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-02-01 / 2. szám
58 az első időszakot, amelyet majd egy következő korszak követ, mint egy kezdetet, amit majd az eljövendő fejlődés magyaráz meg, vagy mint egy „azon fölülit, amit látok”, akkor magát Istent kellene perbe fognom. Perelnem kellene azért, hogy olyan rosszul alkotta a dolgokat. A földet, amely tele van hiányossággal és földrengéseknek van kitéve. Az időjárás pedig oly szeszélyes, hogy képes a szegény halászok kunyhóit lerombolni. A látható valósággal szemben nem marad más választásom: vagy elátkozom a földet mint egy tébolyult apa elfajzott lányát, vagy elfogadom azt mint titokzatos valóságot. Isten Lelke, aki bennem lakik, arra késztet, hogy azt mint titokzatos valóságot elfogadjam. Hangja szüntelenül ezt bizonyítja nekem. Én tehát tanúságot teszek erről testvéreim előtt, és azt mondom: „Igen, Isten a Világegyetem Ura". Ő az Ür, mágiákkor is, ha háborog a tenger. 0 az Úr, még akkor is, ha szenvedek és sírok. Ő az Úr, még akkor is, ha az időjárás elpusztítja a házamat. Ő az Úr, még akkor is, amikor halálom órája elérkezik. (Carlo Caretto) Március 26. — HÚSVÉTVASÁRNAP A KERESZT ŐRÜLETE A szentmise olvasmányai: ApCsel 10,34.37—43: Vele ettünk és ittunk a halálból való föltámadása után. Kol 3,1—4: Az égiekre figyeljetek, ahol Krisztus van. Jn 20,1—9: Az írás tanúsága szerint föl kellett támadnia a halálból. Isten egy napon emberré lett, megosztotta velünk emberi életünket. Ez létünk nagy eseménye, az első számú, egyedülálló történelmi esemény. * Ennek mindannyian tudatában vagytok. Talán azt gondoljátok: ez a pap mindig ugyanazt a dolgot ismételgeti. De hiszen ez az egyetlen fontos dolog a világon. Ezzel kellene kezdenünk minden reggelünket. Nem a hitetlen, a káromkodó ember, nem a kereső, a kételkedő ember a legtragikusabb a világon. A legtragikusabb az a keresztény, akinek a szívében már nem fakad öröm attól a tudattól, hogy Isten kereste őt, mint pásztor a bárányt. Mert hiszen ez a keresztény számára kinyilatkoztatott nagy igazság. De hát akkor miért van köztünk annyi hitetlen? Miért van az, hogy annyi barátunk, rokonunk nem fedezi fel azt a mérhetetlen szeretetet, amelyet Isten tanúsított irántunk, mikor elküldötte Krisztust a mijceresésünkre? Egyesek elutasítják Krisztust, mert félnek attól, hogy meg kell változtatniuk életüket. Jól tudják, hogy ha valóban elfogadnák azt a tényt, hogy Isten értünk emberré lett, akkor más síkra, más hullámhosszra kellene életüket beállítani, s ezt nem akarják megtenni. De igen sokan vannak olyanok is, akik azért utasítják el Krisztust, mert alapjában véve attól félnek, hogy valamilyen világméretű csalás, szemfényvesztés áldozatai lesznek. Azt mondják: „Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Lehetetlen, hogy Isten ezt tette volna
