A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)

1989-02-01 / 2. szám

57

Engednéd, hogy úrrá legyen rajtad a kétség, amikor csalódtál várakozásaidban? A Föltámadott itt van, veled van. Kísértéseidet elemészti, töviseidből is tüzet rak. Kőszíved kövét izzásba hozza, hogy világoskodjék az éjszakában.

Minden emberben ott szunnyad egy nem belőle származó szellemi erő. Tagadhatja, visszautasíthatja — mégis jelen való marad. Ebből ered a bizalom, a szenvedélyes várakozás. Isten élő Lelke rejtette belénk, s ebből fakad minden.

Ha kifürkészhetnénk az emberi szíveket, ámulva bukkannánk rá legmélyükben a várakozásra. Csöndben várnak a szeretetre. Ha olykor úgy tapasztalod, hogy nem kapsz elég szeretetet és megértést, akkor csak hallgass Krisztusra, aki fáradhatatlanul szólongat: „Tudod-e, hogy elsőként én szerettelek téged? És te ... szeretsz-e engem?” Akadozva válaszolsz: „Jézus, szeretlek téged. Talán nem úgy, ahogy szeretni kívánlak, de azért szeretlek!" Benső élet... Isten Lelkének költeménye. Várakozásunk beteljesedése! (Roger Schutz)

Március 19. — VIRÁGVASÁRNAP Ő A VILÁGEGYETEM URA

A szentmise olvasmányai:

íz 50,4—7: Nem rejtettem el arcomat az engem gyalázók elől, és tudom, hogy nem kell szégyenkeznem. Fii 2,6—11: Hogy hasonlóvá legyen hozzánk, megalázta magát, és Isten fölmagasztalta. Lk 22,14—23,56 vagy Lk 23,1—49: A mi Urunk, Jézus Krisztus kínszenvedése.

A föld nem végső célunk. Amit most látok, az csak a kezdet. A folytatást ezután látom majd. Ha a föld öncélú lenne, érthetetlen és ellenséges volna. Ha a föld önmagáért volna, ha fájdalmas emberi történelmünket itt lenn kellene befejeznünk, akkor habozás nélkül a bűnözők közé sorolnám azt, aki a földet ilyen vagy más módon kigondolta, megalkotta, mozgásba hozta.

Megrendít valami közúti baleset, amelynél megsebesül valaki, vagy szépséghibát szenved egy fiatal lányka? Menj be egy kórházba, és meglátod, hogy mennyi a közúti baleset, ahol a végtelenségig megismétlődik az ember érthetetlen eltorzulása. Megbotránkoztat egy katonai diktatúra, ahol megkínozzák az erdőben elfogott partizánt? Miért nem botránkozol meg azokon a kegyetlen kínokon, amelyekkel a természet sújtja hónapokon, néha éveken át a rákban elpusztulókat?

Nem, számomra semmi nem igazolhatja a föld öncélúságát, a teremtésnek a mi rettenetes emberi létünkre való korlátozottságát. Semmiféle logika meg nem magyarázhatja, miért kerültem akaratomon kívül a történelemnek ebbe a hatalmas zűrzavarába, hogy ott olyan válságot éljek át, amely — mint a zsoltáros mondja — ,jón és gyötrődés” (Zsolt 98,10).

Minden, ami körülvesz, ugyancsak tökéletlen, érthetetlen, ideiglenes, fájdalmas és zsarnoki. Ha nem úgy tekinteném, mint egy egésznek részét, mint