A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-12-01 / 12. szám
570 jének, idejének legjavát, önnönmagát. S éppen emiatt nem képes meglátni a lényegest, az igazán valóst, a maradandót. Nos, ebben sok igazság van. A mindennapi tapasztalat bőségesen igazolja ezt. Áll ez nemcsak az ösztönökre, az érzelmi világra, hanem pl. a szavakra, magunk gyártotta fogalmakra, elméletekre, filozófiai rendszerekre is. Szavakkal, fogalmakkal, elméletekkel kíséreljük meg a lényeget, a kimondhatatlant, a megfoghatatlant helyettesíteni (pl. Isten, a lét, élet, egyén, az én stb.). Angolul kifejezve: az „unreal” (látszatvalóság) lép a „reál” (valóság) helyébe. Pedig az út ennek fordítottja kell legyen: „front the unreal to the real”: a csupáncsak látszatlétből az igazán létező felé. Ezzel függ össze egy másik buddhista fogalom is: az igazi, az „eredeti én” (japánul: honráj no szugata) a maga el nem torzított lényegében, eredeti szépségében, amely szabad minden néven nevezendő megkötöttségtől; teljesen mentes a ráaggatott díszektől, sablonoktól, babonáktól, szokásoktól, divattól, minden rárakódott emberi, társadalmi, lényegtelen szabálytól, előítélettől, ragaszkodástól, félelemtől. Azt saját tapasztalatból tudjuk, menynyiféle „réteggel” van az emberi lélek befedve, beborítva egy hosszú élet folyamán. Minél tovább élünk, annál több por, korom, salak, piszok (bűn, szokás, tévedés, előítélet, beképzelés stb.) ragad ránk, amely aztán láthatatlanná, felismerhetetlenné, életképtelenné teszi bennünk a legbensőbb ént, valódi magunkat. Mikor az archeológus rábukkan valami értékes, rég eltemetett freskóra, szoborra, művészi alkotásra, bizony sokszor még a szakértő is alig sejti a föld, rozsda, piszok takarta tárgy igazi szépségét és értékét. Mennyi gond, türelem, szakértői figyelem kell ilyen halhatatlan értékű festmény, szobor megtisztításához, eredeti szépségének helyreállításához. Épp most fejezték be Rómában a szakemberek a szixtusi kápolna halhatatlan festményeinek (Michelangelo) restaurálását. Szakasztott így vagyunk önmagunkkal is: nagy türelemmel, elszántsággal, szeretettel és okossággal kell lehántanunk a hamis én álarcait, a valódi ént beburkoló, elfedő szokások, csalfa díszek bénító rétegeit. Csak így jutunk el valódi énünkhöz, a „honráj no szugatá”-hoz, ahol igazán és teljesen mi magunk vagyunk. Mert ez a buddhista aszkézis gyakorlati célja. Egyedül itt, ekkor vagyunk biztosak mindenféle illúziótól. A keresztény misztikusok szintén erre gondolnak, mikor a „nudité du coeur, nudité d’esprit”-w\ (a mezítelen szív, lélek) beszélnek. Ehhez azonban teljesen pőrére kell vetkőzni, merni kell egészen meztelenné lenni: azaz elszakadni minden rendetlen vágyódástól, minden csalóka eszmétől, fölösleges birtoklásvágytól, rangoktól, üres címektől, kevély önérzettől, divatos, tetszelgős nézetektől. Mert addig, míg ezek tartják fogva az ént hálójukban, nincs se békéje se üdvössége a szívnek. A „nirvána” éppen
