A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-12-01 / 12. szám
559 külsőleg szabad alkalmazni, de akkor is csak ezerszeres hígításban. A két gyógyszer színben és formában is hasonlított egymásra. Mit tehetnék most, kérdeztem magamtól a hajamat tépve. Ha a néni beveszi a gyógyszert, biztosan meghal. Szerencsére az elődöm még ott szundikált, s tanácsát kérhettem, hogy mit is lehet ilyen esetben tenni. Azt mondta, hogy a tej közömbösíti a mérget. Nagyszerű, de hol találok én most tejet? Átszaladtam az utcán az apácákhoz, s kérdeztem, hogy van-e tejük. Szegények halálra ijedtek és azzal fenyegettek, hogy jelenteni fogják ezt az inzultust a püspöknek. Erősen mentegetőztem, hogy megnyugtassam őket, és kértem, hogy keressenek nekem egy kis tejet a faluban. Meglehetősen sok időt vett igénybe, mire visszajöttek egy üveg kecsketejjel s elindulhattam egy katekumen (keresztelendő) társaságában, aki ismerte az idős néni lakhelyét. Nagyon nehéz volt hajtani a kerékpárt azon a homokos úton, de sietnünk kellett, hogy megmentsük a nénit. 42 fok (Celsius) meleg volt, a falubeliek el sem tudták képzelni sietségünk okát. Egy közmondás szerint „csak az őrült kutyák és az angolok járkálnak kint ilyen melegben”. Az út mentén mindenki árnyékban hűsölt; nem törődtünk a megjegyzésekkel, nem vesztegethettünk egy percet sem. Kezdtünk közeledni a célunkhoz. Mikor a falubeliek észrevették bennünket, elkezdtek felénk rohanni, kezükben lóbálván szerszámaikat. „Ütött az utolsó órám” - gondoltam. - „Biztosan darabokra fognak tépni.” De ahogy közelebb értek, az arcukon nem láttam semmiféle haragos kifejezést, ellenkezőleg, örültek jövetelünknek. El nem tudtam találni, hogy mi történt. Elvezettek az öreg nénihez, aki saját lábán jött ki elénk, mondván, hogy az orvosság, amit adtam, nagyon jó volt. Helyesebben szólva „nagyon erős” volt, s azt kérdezte, hogy hoztam-e még magammal. Majdnem elájultam, amikor megtudtam, hogy az idős néni egyetlen kortyintással lenyelte mind a három pirulát. Sürgettem, hogy igya meg a tejet, de visszautasította kijelentvén, hogy már régóta nem iszik tejet. Ez az eset is megerősített meggyőződésemben - mint ahogy azt be is bizonyítottuk filozófiai tanulmányaink során —, hogy még ma is történhetnek csodák... Visszafelé elhatároztam, hogy soha többé nem adok gyógyszert senkinek. Bár volt sok más elhatározásom, emellett hűségesen ki is tartottam. Mielőtt elindultam, megkérdeztem híveimet, hogy az elődöm mikor látogatta meg őket utoljára. „Karácsonykor” hangzott a válasz. így aztán megértettem azt is, hogy a „volt plébános” miért sürgetett engem annyira, hogy „mindjárt a kinevezésem napján” látogassam meg az embereket. Maron József
