A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-02-01 / 2. szám
53 2. Többet ér a mód, ahogyan az ember ad, szolgál és segít, mint amit ad. Én hogyan segítem az igazságtalanság és erőszak áldozatait? 3. Amikor én vagyok az igazságtalanság és erőszak áldozata, az evangélium fényében élem-e ezt meg, annak tudatában, hogy „kiegészítem testemben, ami híja van Krisztus szenvedésének”(Kol l,24k)? 4. Általában hogyan reagálunk a világméretű konfliktusokról szóló hírekre, melyek annyi erőszakot szülnek és oly sok ártatlan áldozatot követelnek? Képesek vagyunk-e kifejleszteni magunkban a reagálásnak olyan módját, amely felelősebbé, résztvevőbbé és érettebbé tesz a hitünkben? 5. Amikor alkalom adódik a saját életemben a szenvedés áldozatait vigasztalni, a szenvedésüket enyhíteni, olyankor Krisztust tekintem-e energiám és az igazi vigasz forrásának? 6. Az imádságon kívül mint közösség mit tehetünk az igazságtalanság és az erőszak áldozataiért? Mit tehetünk a Közel-Keleten és a Dél-Afrikában élőkért? AZ ERDÉLYI MENEKÜLTEKRŐL Gyulay Endre szeged—Csanádi püspök Összefoglaló a katolikus egyház segélynyújtásáról* Az előző években is voltak feszültségek. Hozzám is jöttek emberek, hogy szeretnének itt maradni, mert odaát helyzetük elviselhetetlen. Ekkor egy megoldás volt a fiktív házasságkötés, ami által letelepedési engedélyt is kapott az illető, s idővel állampolgárságot is. Ekkor még visszatoloncolták a nem legálisan jöttékét. Az idén (1988-ban) merült fel igazán a kérdés: az elnyomás adott körülményei között vissza szabad- e küldenünk őket? Február elején kopogtattak be segélyt kérni a debreceni rk. plébánián. Eleinte még útlevéllel, főleg az ún. kis határátlépővel, igazolvánnyal jöttek. Ezek száma pár száz volt még, hiszen bizonytalan volt a maradási lehetőségük. Nemcsak anyagi gondjaik voltak („átjöttem, hogy születendő kicsim legalább tejet ihasson..."), hanem magyarsági gondjaik is. Volt, aki elmondta, hogy a határon anya és lánya magyarul beszélgettek, és a határőr lekiabálta őket: Romániában vagyuk, tessék románul beszélni. Magyar nyelvű végzős fiatal tanítók ritkán kaptak állást magyar nyelvű iskolában, de ha egy magyar nyelvű meghalt, csak románul tudót hoztak helyébe. Lehetne sorolni panaszaikat. — Ekkor határozott a kormány, hogy nem toloncolja vissza őket, ♦Elhangzott 1988. október 20-án Welsben, az ausztriai Linz közelében az osztrák karitászvezetók gyűlésén.
