A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)

1989-11-01 / 11. szám

509

(Folytatás az 500. oldalról)

gyelhetünk! Azt hiszem, ha valaki úgy igazán, teljes szívéből szeretné az Istent, az egész környezetét önkéntelenül is nagy erővel megragadná: mert semmi sincs olyan nagy, olyan világrengetően szép, mint Isten szeretetének a visszfénye az emberi lélekben. Csak sejthetjük ennek a szeretetnek az értékét abból a jutalomból, amelyet Krisztus ígért érte: „szem nem látta, fül nem hallotta, amit Isten azoknak készít, akik őt szeretik. ”

Megpróbáltam ezekkel a sorokkal sasszámyakon fölemelkedni, mind magasabbra a földtől a szeretet Istene felé. De úgy jártam vele, mint a festő, aki állandóan javítgatta képét, mert sohasem tudta megvalósítani igazi elképzelését, és a végén tanítványainak ki kellett venniük az ecsetet mesterük kezéből, mert féltek, hogy elrontja a képet. Én így érzem magam. Képet akartam festeni neked, de a végén majdnem összetéptem a levelet. Mert nincs szó, nincs szín, nincs zene, semmi nincs, ami méltón tudná ecsetelni Isten szeretetét. Azért hát valójában a betegápolás gyakorlatában is csak az marad Isten iránti szerető vágyunk kifejezéseképpen, hogy lelkűnkben bensőségesen kívánjuk: szeresse és dicsőítse minden betegünk a mi legfőbb Javunkat. Bomljunk tehát térdre lélekben minden teremtménnyel együtt, és kiáltsuk Szent Benedekkel: Ut in omnibus glorificetur Deus! = Dicsőüljön meg Isten mindenben!

ŐSZ

Reiner Maria Rilke

A lombok hullnak, hullnak, mintha túl a messzi égi kertek hervadnának, nemet mondón, lehullanak a mélybe.

És száll a súlyos földgolyó az éjbe: a csillagok közül magányba hull.

Mindnyájan hullunk: nézd lehull kezem, s a másoké is. Minden így van, meglásd.

De Egyvalaki van, ki mind e hullást végtelen gyöngéd kezében tartja fenn.

(ford.: Farkasfalvy Dénes)