A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)

1989-10-01 / 10. szám

441

Novembern - ÉVKÖZI 32. VASÁRNAP

ISTEN IRGALMAS SZERETETE JÉZUS KRISZTUSBAN

A szentmise olvasmányai:

2Mak 7,1-2.9-14: A világ királya életre kelt, mivel az ő törvényeiért halunk meg.

2Tessz 2,15-3,5: Adjon nektek erőt az Úr, hogy mindig a jót mondjátok és tegyétek.

Lk 20,27-38: Az Úr nem a holtak istene, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.

Az irgalmas szeretetre hivatkozik Szent Pál, amikor sürgeti híveit: Krisztus példáját követve adják át magukat Istennek tetsző áldozatul. Nem egyszerű felajánló imára gondol, hanem teljes és egzisztenciális önátadásra, amely az egész ember bevetését, sőt testi áldozatát is követeli. Erre utal a felszólítás: Adjátok át testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul.

Szent Pál nem elemzi, milyen címen kötelességünk ez az önátadás, de Isten irgalmára hivatkozva jelzi, hogy önmagunknak teljes átadása hálaáldozat, amelyben egész életünkkel köszönjük meg azt, amit Krisztus értünk irgal- masan tett. Hálánk abban nyilvánul meg, hogy úgy és azért élünk, ahogy és amiért Krisztus élt és meghalt. így életünk „logiké latreia”: szellemi, ésszerű hódolat, igazi istentisztelet és istenszolgálat lesz. Mégpedig nem egy elvont Abszolútum tisztelete, hanem a világot szeretetből teremtő, megváltó és üdvözítő Istennek a tisztelete.

Az Istennek való egzisztenciális önátadásunk nem más, mint Krisztus tettének utánzása. A megtestesülésben az Örök Ige elkötelezte magát a világ mellett, hiszen a világ része lett és közösséget vállalt az emberi sorssal és történelemmel. Az Isten Igéjével lényegileg egyesített embertestvérünk, Jézus Krisztus elkötelezte magát Isten mellett a világ nevében és a világért, amikor Istennek adta magát áldozatul a világért.

Önátadásunkkal Krisztusnak ezt az önfeláldozó szeretetét utánozzuk: enélkül nincs Istennek tetsző áldozat, mert „odaadhatom testemet is égő áldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem” (lKor 13,1). És amikor a következő versben leírja Pál, milyen legyen ez a szeretet, abból világosan megmutatkozik, hogy a felebaráti szeretetről, tehát a „világ” szeretetéről beszél. Az egész evangélium is azt sugalmazza, hogy Istennek való önátadásunk és áldozatunk a felebaráti szeretetben nyilvánul meg: abban a szeretet- ben, amely minden emberre, jókra és gonoszakra, tehát az egész világra kiterjed.

Ez a szeretet, ez a világhoz fordulás az Egyház örök tanítása. Ebben igazán nem történt száznyolcvan fokos fordulat! Az Egyház a szeretetet mindig mint főparancsot hirdette. Az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlata mindig a kereszténység legjellegzetesebb magatartása volt. Soha-