A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-08-01 / 8-9. szám
412 direkt” hatásaként értelmünk világossága csökken vagy életünk időtartama megrövidül. Már XII. Piusz pápa megállapította, hogy ilyen esetekben a cselekvő szándéka játszik döntő szerepet: „nem a halál szándéka vagy okozása a cél ilyenkor” mondotta a pápa, „hanem a szenvedés hathatós csökkentése az orvostudomány fájdalomcsillapító eszközeivel, még akkor is, ha a halálveszély lehetősége józan megfontolás alapján felmerül. ” Amint már említettük, az Egyház tanítása szerint az euthanázia olyan cselekedet vagy mulasztás, aminek kizárólagos célja a szenvedés végérvényes megszüntetése. Az euthanázia eseteinek és a megengedett vagy kötelező életvédelemnek pontos elhatárolásához azonban elég a halál okozására és a szenvedés csökkentésére irányuló szándék gondos megkülönböztetése. A nyilatkozatban kifejtett egyházi tanítás kihangsúlyozza azt is, hogy a szándék végrehajtásához megfelelő eszközöket kell kiválasztani. Végső fokon ez biztosítja a halálhoz való jogot. Ez a jog azonban nem a halál okozásában merül ki, hanem a „haldokló emberi és keresztény méltóságának megvédésében”. Manapság könnyen előadódhat olyan eset, hogy az életfenntartó vagy fájdalomcsillapító eszközök pontosan ezt a méltóságot veszélyeztetik. Ennek elkerülésére a nyilatkozat néhány gondosan megfogalmazott konkrét irányelvet fektet le. Mindenkinek megvan a joga és a kötelessége arra, hogy egészségét vagy életét megfelelő eszközökkel biztosítsa. Ezeknek azonban arányban kell állnia egyrészt a gyógykezelés komplikáltságával, veszélyeivel, költségeivel, másrészt a használatuktól várható eredményekkel, „figyelembe véve a beteg állapotát, fizikai és erkölcsi erőtartalékait”. Pontosabban kifejezve tehát más, megfelelőbb eszköz híján megengedhető az, hogy igénybe vegyük a legújabb és még kísérleti állapotban lévő gyógymódokat is, veszélyességük ellenére. A beteg beleegyezésével használatukat azonban fel is lehet függeszteni, különösen akkor, ha hatásuk nem felel meg a várakozásnak. Ebben a döntésben a beteg vagy a család megokolt kívánsága, valamint az orvosi vélemény egyenlő súllyal esnek latba. Az orvosi vélemény elsősorban a gyógykezelés egyéni és szociális terhei, valamint a várható eredmény közötti arány felmérésére irányul. Senkit nem lehet azonban arra kötelezni, folytatja a nyilatkozat, hogy veszélyes vagy terhes gyógyító eljárást használjon. Az általánosan használt „hétköznapi” orvosi eszközök elegendők az erkölcsi kötelesség teljesítéséhez. Ezt a beállítottságot nem lehet öngyilkossági tendenciával azonosítani. Ellenkezőleg, ez egyszerűen az általános emberi adottság elfogadását fejezi ki, és azt a vágyat, hogy „elkerüljük azokat a gyógyászati eszközöket, amik nincsenek arányban várható hatásukkal, vagy túlságosan terhesek a családra vagy a közösségre”. Legfontosabb irányelvként a nyilatkozat leszögezi, hogy a halál közelségében „lelkiismeretben megengedhető a gyógykezelésnek a visszautasítása, ami az élet nagyon is bizonytalan és terhes meghosszabbításán kívül mást nem
