A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-08-01 / 8-9. szám
Szeptember 10 - ÉVKÖZI 23. VASÁRNAP MEGRENDÜLÉS ÉS KRISZTUS KÖVETÉSE A szentmise olvasmányai: Bölcs 9,13-18: Ki tudja felfogni Isten terveit? Filem 9b-10.12-17: Visszakapod nem mint rabszolgát, hanem mint szeretett testvért. Lk 14,25-33: Aki Jézust követni akarja, annak hozzá kell ragaszkodnia, őt kell szeretnie mindenekfölött. Az írás tele van igazán megrendítő emberekkel. Ábrahám, Mózes a csip- kebokomál, Józsue és Dávid, Dániel és Jeremiás, a Keresztelő, Szűz Mária az angyali üdvözletkor, az első tanítványok, a jobb lator és a százados a Golgotán, az asszonyok az üres sírnál, a pünkösdi gyülekezet — vég nélkül folytathatnánk a sort. Ameddig Isten története az emberrel tart, az mindig szíven talált emberek története. Mindig újból megesik emberekkel, amiről az Apostolok Cselekedeteinek könyve tudósít: „E szavak szíven találták őket. ” „Mit tegyünk hát, férfiak, testvérek?” - hangzik fel ilyenkor a zavart kérdés. És a válasz mindig ugyanaz: „Térjetek meg térjetek meg egészen” (Csel 2,37). Ennek az igazi megrendülésnek a következménye tehát a metanoia, a teljes megtérés. Kitérni persze majd csak akkor nem lehet ez elől többé, amikor egyetemes arányúvá válik: a történelem utolsó napján, amikor úgy fogjuk látni az Istent, „mint a villámot, amely az egész eget bevilágítja fényével” (Mt 24,37). Mi a közös mindezekben a megrendült emberekben? Az, hogy szembetalálják magukat az élő Istennel, és hogy dönteniük kell vele kapcsolatban. Olyanformán, mint ahogy Simon Péterrel történt a Genezáreti tónál a hallatlan halfogáskor a hosszú, hiábavaló éjszaka után (Lk 5,1-11). Izrael Szentje ott van közvetlen közelében. És mi történik? Magánkívül veti oda magát az Úr lába elé, és könyörögve kéri: Menj ki a csónakból, istentelen ember vagyok! De az Úr nem megy el — inkább csak most jön igazán. A riadt, húzódozó, magánkívül dadogó ember a hatalmába kerül, úgyannyira, hogy elhagy mindent és követi őt. Pontosan ez a kereszténység: megrendülésből fakadó követés. Hogy ez bekövetkezik-e, az nemcsak az ébresztgető kegyelmen fordul: nem utolsó sorban az embertől fiigg. Mert az ember visszahúzódhat. Még akkor is, ha az emberré lett Isten tekintete esik rá, aki szeretettel fordul feléje. Mint ahogy a gazdag ifjú képtelen volt odaadni magát, elhagyni vagyonát: ,^Azt azonban lesújtották ezek a szavak és szomorúan távozott, mert sok vagyona volt” (Mk 10,22). Ez egészen a szív megkeményedéséig vezethet, a farizeusok gonosz megrendültségéig, akik annál dühösebben zárkóznak el, minél inkább elevenükre tapintottak. Ennek az elhárító magatartásnak még sokféle mai változatát nevezhetjük meg: ilyen a menekülés valami „hobby”-ba, tudat alá szorítás, túlhajtott munka, lázas kicsapongás, megadó szomorúság vonakodás a bocsánat elfogadásától, agresszív önállítás, képtelenség arra, hogy valakinek a kedvéért megfeledkezzünk önmagunkról. Mindebben végső soron fojtott aggodalom izzik; aggodalom attól, ami 347
