A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)

1989-07-01 / 7. szám

310

szári udvartartás stílusának ünnepélyes elemeit. Ez elsősorban roppant élénk, mozgalmas volt, pl. a mise kezdetén, felajánláskor és áldozáskor a hívek rendezett, énekkel kísért körmenetet tartottak. Ez a közösségi részvétel azonban hamarosan csökkent. A hívek egyre inkább csak nézőként szerepeltek. A papok és a hívek közötti távolság megnőtt, nemcsak térben.

Fontos változás következett be azáltal, hogy a keleti kereszténység Konstantinápoly központtal a Krisztus utáni 4-5. századtól kezdve határozottan kezdett különbözni a nyugatitól, melynek a központja Róma. Kihatott ez az istentiszteletre is. Nyugaton ezekben a századokban a nemzeteket összekötő nyelv a latin volt. Az eucharisztia ünneplésekor a pap a tehetősebb polgárok öltözetét használta. (Hasonlított a mai liturgikus ruhákhoz.) Ez megváltozik, amikor a keresztény vallás Nyugaton tovább terjed, és a germán törzseket egészen Írországig meghódítja (7-9. sz.). Ezeknek át kell venniük a római mise rítusát és ezzel megszűnik a nép nyelvének a használata az istentiszteleten. Ebben az időben a latint már csak a papok és a tanult emberek értik. A pap és a hívek közti különbség nagy hangsúlyt kap térben is: az oltárt a templom bejáratával szembeni falon helyezik el és a pap mise közben nem fordul a közösség felé. Sőt, a pap és a hívek közti távolságot korlátok hangsúlyozzák, amelyek a templom szentélyét a templom többi részétől elválasztják.

A következő időszakot az jellemzi, hogy túlzott tisztelet alakul ki az eucharisztiával szemben. Az első keresztény évezred végén nem merik hangosan mondani az utolsó vacsora szavait körülölelő hálaimát. A közönséges kenyeret felváltja a fehér ostya. Eleinte kézbe áldoztattak, most szájba. Továbbá attól félve, hogy Krisztus vére kiömölhet, lemondtak a kehelyből történő áldozásról. Egyébként is nagy nehézséget jelentett az eucharisztia két szín alatti nyújtása a megnövekedett közösségnek. Közben a hívők méltatlanságuk tudatában mind ritkábban vették magukhoz az Úr testét. Ez annyira elterjedt, hogy az Egyháznak most már parancsban kellett előírnia: „Évente legalább egyszer, húsvét táján vedd magadhoz az oltáriszentséget!”

Ez a fejlődés a 13-14. században eléri csúcspontját. A misét úgy ünnepük, mint Istennek megjelenését az emberek között, ahol a részvevők szemlélve részesülnek a kegyelemben. Ettől fogva a hangsúly az átváltoztatás pillanatára helyeződött, amikor a pap az ostyát és a kelyhet a magasba emelve megmutatja a közösségnek. A mise fénypontját az átváltoztatási harang hangja adja hírül. Hogy az eucharisztia ünneplésén kívül is lehessen szemlélni a Legszentebbet, az ostyát szentségtartóban kihelyezik a hívők elé, és Krisztust a kenyér színében oltáriszentségi áhítat alatt imádják. Az úrnap is — az oltári- szentségi körmenettel — ebben az időben keletkezett.

Egészen biztos, hogy nem volt minden helytelen a fejlődés folyamán. Azonban az egyszerű hívő számára akkoriban az eucharisztia ünneplése messzemenően érthetetlenné, szinte titokzatos varázslattá vált. Mellékesen