A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-06-01 / 6. szám
276 a húszas-harmincas években tisztázták, hogy Pezenhoffer — bár igen hasznos, úttörő számításokat hozott mint első statisztikus, aki a problémával foglalkozott — nem vett figyelembe bizonyos összefüggéseket: mindig csak egy megyén belül vizsgálta a népesedés kérdését, nem pedig az egész ország összefüggésében. Északkelet-Magyarország, a Felső-Tiszavidék református falvaiban — az átmenetileg alacsony termékenység éveit követően — éppen a húszas-harmincas években már magasabb volt a születési arányszám, mint a Dunántúl katolikus többségű területein. A kortárskutatások hangsúlyozzák, hogy a katolikus falvak csak egy-két évtizedes késéssel követték a református falvakat a születéscsökkenésben (így Baranyában és Somogybán). Ezért Pezenhoffer Antal következtetése, miszerint az egyke ellenszere egyedül a katolicizmus, nem állja meg a helyét. — Sajnos, az elmúlt évtizedekben nálunk nem történtek erre vonatkozó további kutatások. Időközben a nyugat-európai, főleg a francia vizsgálatok újabb teológiai forrásokat és egyházlátogatási jegyzőkönyveket vontak be vizsgálódásaik körébe. így a francia egykés régiókról mentalitástörténeti ismeretekkel is rendelkezünk, míg hazánkban erre vonatkozóan még mindenfajta következtetés tudományos ellenőrzésre vár. Van egy másik elterjedt vélemény, amelyet már érintettünk: az egyke tipikusan magyar probléma, a környező népek nem egykéznek, népességükben folyamatosan növekednek és a magyarságot számban felülmúlják. Úgy tűnik, ez tipikusan elsietett vélemény. Már a századfordulón Varga Jenő (A magyar faj védelme. I. rész: sötét pontok, Makó 1901; Az egy-két gyermekrendszer, „Budapesti Szemle” 1904. p. 378-397.), majd a húszas években Kovács Alajos (Az egyke és a népszaporodás, „Magyar Statisztikai Szemle” 1923. p. 65- 79) kimutatta, hogy a Kárpát-medencén belül ugyanez a gond megvolt a Bánságban: a katolikus, a németajkú, az orthodox román és szerb lakosság körében; továbbá Bars—Hont—Nógrád—Gömör egykori vármegyék területein, az evangélikus szlovák és a református magyar falvakban... Ugyanez a jelenség a horvát irodalomban „fehér pestis” néven jelentkezik és Szlavóniában, elsősorban az egykori katonai határőrvidéken volt megfigyelhető. Finomabb számítások és korabeli források alapján ennek a négy alacsony népesedésű régiónak a kialakulását a 18-19. század fordulójára tehetjük, s ez a folyamat a 19-20. században tovább folytatódott. Ami miatt ezt magyar jelenségként könyveltük el, az egyrészt az a körülmény, hogy a többi alacsony népesedésű régió a trianoni határokon kívül maradt, és kutatásuk nem történt meg; másrészt az, hogy a határokon belülre került régiókban (Ormánság és Sárköz, Somogy, a Balaton mindkét partja), nem a németajkú, nem is a délszláv kultúrájú, hanem előbb a református, majd a katolikus vallású magyar nyelvű lakosság körében divatozott. A szomszédos államokban a kutatás, úgy tűnik, mindmáig nem fordított elegendő figyelmet erre a jelenségre. így forrásaink elsősorban a hazai
