A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)

1989-06-01 / 6. szám

Július 23 - ÉVKÖZI 16. VASÁRNAP A VÁRÁS KÍNJA

A szentmise olvasmányai:

Tér 18,1-10: Uram, ne kerüld el szolgádat.

Kot 1,24-28: A régóta rejtett titkot szentjeinek kinyilatkoztatta.

Lk 10,38-42: Jézus szólt Mártához és Máriához.

Várni kínos. Olyan mintha az élet peremére taszítottak volna ki bennünket. Kénytelenek vagyunk tétlenül nézni a körülöttünk nyüzsgő boldog tömeget: minket félretoltak, mozdulatlanságra kárhoztattak. Nem szeretjük ezt. Inkább akarnánk az események kellős közepén állni.

Pedig hát a várakozás igen nagy szerepet játszott az embernek Istenhez való viszonyában. Az Úr nem villámmal és mennydörgéssel tört az emberiségre, egész isteni fölségében. Világunknak a várakozás hosszú korszakain át kellett előkészülnie jövetelére.

Izrael történelme elbeszéli nekünk, hogyan kellett várakoznia a tizenkét törzsnek a pusztában, mielőtt beléphetett az ígéret földjére. Soksok viszontagság és sanyarúság közt ott született meg valamikor a megváltó királyba vetett remény. De ő, a Király sem hamarkodta el jövetelét, hanem megvárakoztatta népét. És közben még annyi minden történt: számkivetés és hazatérés, verejtékes munka a szántófölddel, szőlőmet- szegetés és várakozó imádság, hosszú századokon át.

Csakugyan: mikor Jézus elhagyta názáreti otthonát és elindult Izrael poros útjain, hogy hirdesse az örömhírt, az emberek ott voltak és várták. A vakok az útszélen ültek, a béna könyörgött, hogy vigyék hozzá, a készséges szívű szegények éhesen és szomjasan kérték, beszéljen királyságáról. Halászok, vámszedők, utcanők, de még az írástudók és a farizeusok is várták Izrael megváltását.

Az első keresztények megtanulták a zsidóktól a várakozás magatartását. Ők az Úr második eljövetelét várták. Időbe került, míg rájöttek, hogy visszatérése még nem áll küszöbön: a várakozásnak folytatódnia kell nemzedékeken át.

A türelmes várakozás így beépült a keresztény liturgiába. Létrejöttek a vigiliák: a közösség megtanult várni egész éjeken át a küszöbön álló hajnal megölésére. Azután hosszabb ájtatosági időszakokat vezettek be - először a nagyböjtöt, később az ádventet —, hogy ezekben a szent időkben várjanak az Úr megnyilvánulására.

A várakozás drága hagyományaink egyike. De mi olyan jó benne? Több-e az egész, mint hiábavalóság?

252