A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-05-01 / 5. szám
234 tok idején pályakorrekciót végeznek. — Van-e változás a plébániai közösségek életében is? Föltétlenül. Ha olyan plébánián, ahol sok lelkész van, a vezető triumfalista, a híveknek könnyen atyjuk helyett zsandárává lesz, társainak pedig őrmesterévé. A 30-as években voltak falvak, ahol a plébános szövegezte meg a falusi bírónak, hogy a kisbíróval mit dobol- tasson ki a piacon. 1945 után viszont elveszett sok pozíció: az iskolaszéknél, a „Hangya”, a „Futóra” szövetkezetekben a plébános közéleti vezető szerepe. Ekkor nem kevés helyen a plébános káplánjain, sekrestyésein, kántorain pótolta úrhatnám hatalmát. De még a 60-as években is előfordult, hogy ha reggel 9-re nem volt a posta a plébánia asztalán, rögtön küldte a káplánját: emeljen panaszt az én nevemben; ha áramkimaradás volt: menjen az elektromosokhoz felle- bezni. Az illető káplán vaskos üzenetekkel tért haza, amiket nem mert főnökének elmondani. Amit Czapik Gyula az Öreg plébános leveleiben leírt — pl. a szállóigévé lett Darabos Brúnó egyénisége — sajnos nem volt költött... Ma inkább arra irányul a figyelem, hogy a laikusokról hirdetett zsinati elvek hogyan valósulnak meg? Nem ütközik-e a megvalósítás klerikális akadályokba? A papság-hívek viszonyában is van még triumfalista magatartás. Hogy pozitíve mit ért a zsinat utáni teológia a hívek nagykorúságán, arról már hazánkban is számos tanulmány értekezett. Minden teória bizonyos idő után válik csak prakszissá. Van, aki fél az egyházközségi tanácsát összehívni, mert akkor a helyi kaszinóban őróla fognak napokig beszélni. Van, aki gyűlöletessé vált hívei előtt, mert ráförmedt a kisgyermeket templomba hozó, újonnan odaköltözött családra. Kimeríti a paternalista fogalmát az is, aki hívektől jövő minden kezdeményezésre rávágja: „Úgyis úgy lesz, ahogy Isten akarja, kár gyerekekkel olvastatni a hívek könyörgését”. Vagy: „Ha maga volna ateista szomszédja bőrében, pontosan ugyanazt csinálná”. Ne fejtegessük, hogy ez fatalizmus, nem evangéliumi felelősségen alapuló lelkűiét, hogy a mai lélektannal is ellenkezik, hogy a katolikus szemlélet sokkal emelkedettebb, minthogy minden hasonlót egy kalap alá vegyen. Van-e „klerikális diktátori alkat”? Ott kezdődik, ahol a tárgyi igazság alanyi dicsőséggé válik. Zsinataink, történelmi nagyságaink, hitrendszerünk adjanak minden papnak és világi hívőnek erős belső Istenre irányulást. De ne adjanak olyan meggyőződést, hogy az egy, szent katolikus Egyház pontosan azonos a személyemmel. Hogy én vagyok a csalhatatlan, én va-
