A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)

1989-01-01 / 1. szám

20

Sík Sándor mint vallásos költő Istent a teremtményeken keresztül találja meg. Ezért minden érdekli a világban: a búzavirág, a tépett virágok, a hollók, a kiscsibék, az útféli bokor, az akácvirágzás, az orgonaillat, a lombzúgás és a nyári zsongás.

Zsong a nyári rengeteg,

Zeng a napsugár.

Sárga búza megremeg,

Sarlajára vár.

Napraforgó napba néz,

Lepke mondja: rózsaméz,

Búza mondja: nyár.

Lelkem, élő lant-ideg,

Most be jó neked!

Minden, minden a tied:

Földek és egek!

Zsongd az ég-föld-szív zenét,

Emberét és Istenét:

Zsongd ki mélyedet.

(Nyári zsongás, részlet)

De Sík Sándort nemcsak a természet érdekli, hanem az emberi élet változatossága, minden eseménye, a „nekidülledt halszemű" hentesgyerek, a hancúrozó fiúk a tóparton, a fiatal német katona, az életet adó és otthont teremtő asszonyok. Fáj neki, hogy emberek közt embernek lenni oly nehéz. Bátorít, vigasztal, és mint a szentjánosbogár, fényt gyújt az éjszakában.

Ne félj a fájdalomtól:

Nem kontár kése koncol,

Próbált sebész az Isten;

Megifjodol, ha boncol.

A bűnt se féld: a pázsit Gyomot is hajt, ha ázik.

Ravasz művész az Isten:

A rossz is jót csírázik.

(Ne félj!, részlet)

(Folytatás a 29. oldalon)