A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-01-01 / 1. szám
17 rán mentünk a kápolnába, ott találtuk. Este pedig a mi esti imánk és a pontok leadása után még maradt. Nagy kínja és lelki gyötrelme volt látni és tapasztalni növendékei, lelki fiai, a papság életében az emberi elesettség, gyöngeség, lelki ténfergés és a féllelkű megadás és szolgálat vadhajtásait, felérett vagy férges gyümölcseit, egyéni és apostoli síkon egyaránt. Sajgott, vérzett a lelke a magyar egyház hibái, mulasztásai láttán. Az Egyháznak nagyon hű fia volt, Krisztus Titokzatos Testének sebei, fájdalmai mélyen érintették. Ahol az igazságtalanság, a megalkuvás, a szívtelenség szomorú vetése nyilvánvalóan is meghozta fájó, keserű termését, ott sajgott, jajongott és ostorozott is. Harsogott ilyenkor a hangja. Tűz volt az egész ember — pedig tudta, hogy megfizet érte fizikai vonalon —, dörgött a kemény, prófétai szó. Jeremiás volt ilyenkor, nem Dániel, nem is a második vagy harmadik Izajás. De Istennel nem pörölt, legalább is kifelé nem. „Igaz vagy, Uram, és igazak a te ítéleteicT, vallotta, amikor Isten ránk verte ostorát. „...győzzön mindenben a kegyelem. Én elfogadom Isten akaratát." Amikor 1957. november 6-án — a Jézus Társaság szentjeinek napján — kiesett az írószerszám a kezéből, ezek a sorok maradtak a papíron végrendeletül. Hitte, tapasztalatból is tudta: ez a kulcsa mindennek. Ezért imádkozott, ezért imádkoztatta lelki gyermekeit. „Fiaim, imádkoztassanak magukért. A jó édesanyákat, nagymamákat, keresztmamákat, a plébánia jó híveit szervezzék be imádságos hátvédnek. Másként nem megy....” „A nyáj a pásztorért” mozgalmat is ezért kezdte. Voltak helybeli, szegedi kispapjai is, vallásos, imádságos családokból. A tizenegy gyermekes Dávid professzor lakásán gyűjtötte össze Poli néni a többi kispap édesanyját és imádságos rokonaikat. Erre az összejövetelre kijárt a páter; amúgy civil, baráti, látogató ismerősöket nem tartott, arra nem volt ideje. Lassan imafüzetke lett az ott megszokott áhítatgyakorlatból. Az egy családnál megindult ájtatosságból pedig — imahadjárat. A hívek szerették. Késő esti vagy éjszakai szentórára is eljöttek. 1945-ben nyolcnapos lelki- gyakorlatot tartottam a páter helyett Balatoncsicsón fiatal papoknak. (Egészségi okokból az akkori közlekedési viszonyok mellett P. Hunya nem mert az útra vállalkozni.) Szentórával fejeztük be a nyolc napot, és a késő éjszakai órában ott imádkozott velünk az egész falu... A papok szombatja már ismert gyakorlat volt nálunk a negyvenes években. Kispapjait Hunya atya napi tornával iparkodott testileg is megerősíteni — ő, a beteges ember az egészségeseket. A kispapok és a papok testvéri összetartása, egymást támogató közösségi szelleme ott volt az ő szegedi programjában. Aki átment az ő iskoláján, meglepődve tapasztalta, mikor a II. vatikáni zsinat dokumentuma megjelent a papnevelésről, hogy abból mennyit megvalósított ő húsz-harminc évvel a zsinat előtt. Mi
