A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-04-01 / 4. szám
156 teljes volt az öröm. Ezután már biztos voltam, hogy beléphetek, amikor a nővérek tudtomra adták, hogy a provinciális anya óhaja: maradjak még 3 évig kint a vallást gyakorolni. Azonkívül édesanyám hallani sem akart belépésem^ ről. Mennyi akadály. De hát miért is van egy olyan jó édesanyánk ott fönn? Ő egy fél év alatt elsimított minden akadályt, és így húszéves koromban beléptem. Mennyit imádkoztam a Máriaremetei kegykép előtt! Ti. budapesti vagyok. Boldog voltam. így telt el a kétéves újoncidő, és aztán eltelt a hároméves első fogadalmas idő is. 1937. március 19-én tettem le az első fogadalmakat, és az év vége felé, november 20-án egy másik fiatal nővérrel Rómába küldtek. Ott gyűjtötték össze a fiatalokat, hogy azután szükség szerint elosz- szák őket a világ minden tájára. Negyvenen voltunk. Látni kellett a lelkesedést. Az egyiktől valaki megkérdezte: „Hova mész?” Összetette a kezét, s ragyogó arccal, boldogan felelte: „Indiába!” Mindig arról álmodoztunk, vajon hová fognak küldeni. A következő január végén hivatott az általános helyettes, és kérdezte, van-e kedvem Argentínába menni. Az igazat megvallva én Afrikáról álmodoztam, de igent mondtam. Öt napot kaptam a készülődésre. Hatan február 5-én Nápolyba utaztunk, 6-án hajóra szálltunk. Amikor a hajó távolodott Európa földjétől, nem reméltük a kontinenst többé viszontlátni, az akkori szabályok szerint. Fájt otthagyni szüléimét, testvéreimet, de a lelkesedés segített. 17 napi utazás után ketten megérkeztünk Buenos Airesbe, négyen Brazíliában maradtak. Délután eljött a két főnöknő, hogy hazavigye a neki szánt nővért. Én egy nagy árvaházba kerültem 6-15 éves korú 600 gyerek közé. Kezdődött a nyelvtanulás, nagy volt a meleg, minden új. A jó Isten megsegíted. Azután júliusban a tenger mellé kerültem, ott 350 árvánk volt. l°56-ban kértem áthelyezésemet a nemrég megnyitott lepratelepre. 60 beteg közt volt a munkahelyem. A betegek ragaszkodtak a nővérekhez, mondván, hogy még rokonaik is félnek tőlük. Igen sokat szenvedtek nemcsak fizikailag, de erkölcsileg is. Voltak elkeseredettek, de olyanok is, akik bátran viselték a félelmetes betegséget. Pl. egy kis fekete brazil asszony. Igazi szent lélek. ,Anita, imádkozzál a fiamért” mondta egy látogató. „Kábítószeresek hálójába került.” És Anita 39 fokos lázzal, vakon, a botjával keresve az utat mindennap ott volt a szentmisén. Nem tartotta vissza se hideg, se eső. Az asz- szony fia megtért. És hogy Anita imájára és áldozatára még hány más, azt csak a jó Isten tudja. Többször szívből nevetve mondta: „Mennyi kompromisszum, Senor!”, és másnap megint ugyanúgy, kis lábain, melyekről hiányzott már az összes ujj, botorkált a templomba, hogy imádkozzon azokért, akiket imáiba ajánlottak. Gyakran jöttek oda jezsuita atyák egy-egy misszió előtt, hogy a betegek imáit és szenvedéseik felajánlását kérjék... Szeretettel üdvözlöm az atyákat és a testvéreket, a jó Isten áldását kérve mindnyájukra, különösen a novíciusokra, hogy szent jezsuiták legyenek. Sr. Károlyi Ilona
