A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)

1989-03-01 / 3. szám

127

Az öreg elmesélte, hogy már négy éve folyton gyöngül a szeme. Már alig lát. Ide is úgy vezették.

— Mikor volt orvosnál?

— Még nem voltam.

— Ha most nem lenne idősebb, mint én, hát bizony megszidnám.

Mikor vége a vizsgálatnak megkérdezi az öregtől:

— Tud németül, bácsikám?

— Nem — felelte az öreg.

Erre őhercegsége engem kérdez:

— És a tanító úr?

— Igen — válaszolom.

— Es ist keine Hilfe. Er wird ganz blind sein. Alles ist schon zu spät. (Nincs segítség. Egészen meg fog vakulni. Minden késő.)

De megvigasztalja az öreget, s ír neki egy receptet.

— Egy csöppet írtam föl. Ebből kell a szemébe csöpögtetni. S ha majd a jó Isten is úgy akarja, hogy egészen elvegye a látását, akkor is nyugodjék meg. Én már nem tudok sokat segíteni. Látja bácsikám, ilyenek maguk, öregek. Elhanyagolják a bajt, s akkor jönnek, amikor már alig lehet segíteni. Adok egy szemüveget. Ez is megvédi az erős napsütés ellen. A csöppeketmeg csak csináltassa meg és használja. Egy darabig még segít a szemén. De itt csináltassa meg, itt is van két gyógyszertár.

— Köszönöm alássan, kezeit csókolom.

S kiballag a rendelőből. A rendelő ablaka előtt azonban megáll. Észrevette ezt a jószívű herceg és visszahívatta az öreget.

— Na, mibaj, bácsikám?

— Jaj, tekintetes úr, nem tudom én megcsináltatni azokat a patikaszereket, mert nincs nekem pénzem.

S a tekintetes kegyelmes úr még pénzt is adott betegének.

A körmendi tanító leánya bátyja esetét eleveníti föl:

Idősebbik bátyám, Károly, a polgári iskolában azt a feladatot kapta, hogy macskamézet szedjen a fenyőkről. Házunk előtt kis parkos részben sok fenyőfa volt. Bátyám oda mászott föl, és szorgalmasan szedte a macskamézet. így munka közben egy fenyőág beleszúrt a szemébe. Nővérem elszaladt szüléimért az iskolába.

— Anyukám, nincs semmi baj, ne ijedjen meg, csak Karcsi kiszúrta a szemét.

Apámmal futottak haza, és amikor látták, hogy már a sárgatest folyik bátyám szeméből, siettek vele a herceg úrhoz, habár délután négy óra felé járt az idő, és ilyenkor már nem volt ambulancia. Apám bocsánatot kért a zavargásért és közölte a tényt, mire a herceg úr ezt válaszolta:

— És ha éjszaka jönne, akkor is kötelességem lenne segíteni egy betegen!