A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1988-02-01 / 2. szám
82 Buber hangsúlyozza, hogy az „én-te" és az ,,én-aí' szópárok alapvető megkülönböztetését nem szabad visszavezetni a „külső" és „benső" tapasztalatok különbözőségére. Bármilyen tapasztalat, legyen az akár a legbensőbb vagy a legmisztikusabb is, önmagában csak az „az" területére tartozik. De mikor az ember egy másik személyt „te"-nek szólít az ,,én-te” viszonyban, egy olyan egység jön létre, mely „kizárólagos" és „bennfoglaló" egyszerre. „Kizárólagos”, mert a „te” szabaddá válik, hogy szembesüljön az „én"-net a maga utánozhatatlan egyediségében. „Bentfoglaló", mert a „te" betölti az egész világot, nem olyan értelemben, mintha nem lenne más a világban, mint a „te", hanem úgy, hogy minden a „te” fényében látszik. A személy az „én-te" viszonyban aktualizálódik, lesz élő valósággá a „lélek” erejében. Ez szólítja a személyt, hogy kreatív legyen, és vállalja azt az áldozatot, mely minden teremtő munka velejárója. Az „én-te" és az „én-az" viszonyok világait nem szabad szöges ellentétként fölfogni, hanem olyan dolgoknak, amelyek egymást kiegészítik. Buber szerint a személy képtelen pusztán az „én-te" világában élni, át kell gyakran térnie az „én-az" világba, hogy megpihenjen,és fel ne őrlődjön az „én-te” világának intenzitásában. Sőt Buber vallja, hogy az „én-te" magatartás szükségszerűen alakul át egy idő után az „én-az" magatartássá, és ez az átalakulás fordítva is megtörténhetik. Az ember képtelen az „én-az” magatartás nélkül élni, de ha megpróbálja kizárni az „én-te" viszonyt, élete nem lesz emberi. Minden „én-te” viszonyban az ember az örök „Te"-t (Istent) keresi, vele szembesül és találkozik. Isten ebben a viszonyban szól hozzánk, ebben a viszonyban lesz jelen. Isten tehát minden emberrel találkozik, függetlenül attól, hogy milyen vallású, sőt még akkor is, ha vallástalan. A teológia az „én-az" világába tartozik, az Istenről szól, de nem az Istent szólítja. Talán ösztönözhet arra, hogy megpróbáljunk Istennel közvetlen kapcsolatba lépni, de ezt önmagában nem képes megtenni. Csak az Isten kegyelme teszi ezt lehetővé az „én-te" viszonyban, melyben az Ö kegyelme tevékeny. Amikor ez abszolúttá válik, a kapcsolat egységének „feltétel nélküli kizárólagossága"és „feltétel nélküli bentfoglaltsága" eggyé lesz: minden „részleges" elveszti fontosságát, és egyben megtalálja értelmét. Istenben látunk mindent, és mindenben Istent látjuk. Az Istennek ez az abszolút jelenléte az üdvösség. ***** Egy kereszténynek nem nehéz észrevenni, hogy Buber a személyi szeretet-kapcsolat misztériumáról beszél nehéz, filozofikus nyelven, sokszor misztikus homályossággal. Tételeit nem igazolja, hanem